Kedves olvasóim!
Ezt a blogot azért hoztam létre, mert úgy gondolom, mindenkinek van egy őrült álma. Hát igen... Benne van a mondatban az "ÁLOM" szó. Nem igazán szeretném az időt húzni életem történetével, de tudnotok kell pár dolgot. Három éve vallottam be magamnak, hogy meleg vagyok és csak a lányokhoz vonzódom. Igazából valahogy mindig is tudtam, ugyanis kisebb koromban sem nagyon vonzódtam a fiúkhoz sőt, sokszor meg is vertem őket. De igazából nem is sejtené az ember, mennyien vonzódnak a saját nemükhöz. És ezzel nem azt akarnám kifejezni, hogy ha valaki vonzalmat érez például a barátnője/barátja iránt, az már biszexuális vagy leszbikus/meleg lenne. Semmi baj nincsen azzal, ha kipróbáljuk az új dolgokat és szerintem ez a mai világban teljesen rendben van, nem tudom ti hogyan vélekedtek erről. A lány, akiről a történetem is szól... Csodálatos lány. Csak egy a bökkenő... Ő a legjobb barátnőm is. Legalábbis annak indult a dolog... Már egy éve viszonzatlan szerelemben éldegélünk együtt, ugyanis tud mindent rólam, az érzelmeimről és mégsem hagyott el. Azt hiszem, a mi kapcsolatunk igazán figyelemreméltó és különleges. A történetben lesznek megtörtént események is, olyanok amik számomra csodás élmények, viszont a zöme kitalált lesz, de valós érzelmekkel. Azt szeretném elérni ezzel az egésszel, hogy segíteni tudjak embereknek, akik nem merik felvállalni az érzelmeiket. Azt, hogy kik is ők igazából. Szeretném megértetni velük, hogy ez nem betegség, sem nem rossz dolog. Ez egy különleges dolog. És ez vagyok én. Szeretném megírni, milyen életet képzelek el vele, hogy mire vágyom, tudatni akarom, mennyire meg is lehet szeretni valakit akár legyen az fiú vagy lány. Remélem tetszeni fog nektek ez a kis történet az én csodámról és ti is legalább annyira megszeretitek majd a karakterét, ahogyan én beleszerettem. Jó olvasást mindenkinek! XOXO
A Liszt Ferenc reptérre érve, hihetetlenül nagy volt a zaj, amire most pont nem lett volna szükségem. Nyugalmat akartam és mivel holnap egy fontos meghallgatásom lenne, úgy döntöttem hónapok után újra rágyújtok. Odasétáltam a bőröndömmel a dohányzásra kijelölt helyhez, előhalásztam a táskám mélyéről a cigis dobozomat és rágyújtottam. Furcsa érzés volt újra hozzáérni, de tudtam, hogy szükségem lesz rá, főleg a mai nap után. Éreztem, hogy zúg a farzsebemben a telefonom. Hat nem fogadott hívás Beverly-től. Kinyomtam, majd bedobtam a táskámba a telefonomat. Senkivel nem akartam beszélni, főleg nem vele. Vágytam most egy kis térre, távol ettől az országtól, amiben élek és az emberektől, akiket most magam mögött hagyok. A szüleimet, a barátaimat és persze életem szerelmét... Beverlyt. Újra elkapott a sírhatnék. Nem akartam rá gondolni, nem akartam beszélni vele, sem hallani róla, azzal csak még nehezebbé teszem mind a kettőnknek. De egyszerűen nem tudtam nem rá gondolni. Azokra a szemekre, amikkel mindig elhiteti, hogy a világ legjobb embere vagyok. Talán tizenhárom éves voltam, mikor rájöttem, hogy a lányokat szeretem. Nagyon megijedtem akkor, nem is mertem magamra vállalni. Aztán találkoztam egy lánnyal, akibe azt hittem fülig szerelmes vagyok, de tévedtem. Az a lány átvert, hazudott nekem, képes volt eldobni engem és eltiporni, mint egy bogarat. Végül... Ott azon a helyen... Még mindig látom magam előtt mogyoróbarna szemeit, ahogy rám nézett aznap. Igen. Július huszonötödikén történt, tizennégy éves voltam, tánctáborba indultunk. Rózsaszín volt mindene. A pólója, a nadrágja, a papucsa, azon gondolkoztam, hogy vajon a bugyija is rózsaszín volt e. Ki volt festve a körme fehéren és miután elindultunk, bedugta a fülest a fülébe, ahogy mai napig teszi minden áldott nap és csak bámult ki az ablkakon. Persze ő még akkor nem tudta, hogy nézem. Hogy látom őt, hogy valami megfogott benne aznap, amit képtelen vagyok elengedni. Elővettem a zabkekszemet, amit annyira szeretek és hát persze... a zacskó csörgése azonnal felkeltette figyelmét. Rámnézett azokkal a kiskutya szemeivel, amik árulkodó jelek voltak arra, hogy éhes. Így megkínáltam. Odahajoltam, ránéztem, ő pedig rám... Kábé hat másodpercig elvesztem a tekintetében. Azokban a ragyogó szemeiben... Pár perc múlva ismét rámnézett, tudtam, hogy még mindig éhes. Odanyújtottam a zacskót, ő pedig elvette. Az egészet. Szó szerint. Egyet sem hagyott. Én pedig hagytam. Mert ott volt az a motoszkáló hang a fülemben ami azt súgta "Hagynod kell megtörténni." Csöndben maradtam és szélesen mosolyogva bámultam. Csoda egy lány volt... nem is igazán találkoztam még hozzá hasonlóval. Ártatlan és aranyos volt, de belül... akkora láng volt benne amit még életemben nem tapasztaltam. Akkora erő, akarat, szenvedély, intelligencia, szépség. Egy pillanatra láttam magunkat pár év múlva, ahogy sétálunk a város utcáin, de akkor még ki hitte volna... Belenéztem a szemébe és tudtam... Éreztem. Láttam. Tizenegy éves volt... a buszon a másik oldalon mellettem zabálta a kekszemet én pedig ránéztem és csodálni kezdtem. Azután nem láttam csak másnap délután mikor jöttünk vissza a strandról a táborban. Magam mögé néztem mert hallottam hogy csoszog mögöttem valaki. És ő volt. Ott csoszogott a batyujával. Egyedül. Senki nem volt mellette. Gondolkoztam visszaforduljak e segíteni neki, vagy életem legnagyobb hibája lesz... de visszafordultam. Nem tudtam mit akarok, sem azt, mi fog kisülni ebből de segítettem. Onnantól... tudtam. És azóta... ha csak meglátom úgy érzem érte érdemes lenne a legnagyobb fájdalmat is kibírni ami létezik a világon. Rendesen vedelem a szavait, minden szó, betű ami kiesik a száján én egy percre nem veszem le róla a szemem. Na nem mintha a számat le akarnám... És istenem mikor kimondja hogy szeretlek... Talán attól szebb szót nem is ismerek. Akárhányszor átölel, én becsukom a szemem. Persze ő nem tudja de... Ez mind azért van, mert félek hogy elenged. Nem akarom hogy elengedjen, hogy végetérjen a pillanat. Egész nap ott akarok lenni a karjai között. Érezni az illatát, hallgatni a szuszogását és szívének dobbanását. Mindig megnyugtat. Vagy ha csak rámmosolyog... Annyira gyönyörű. Bárcsak tudná, értené és érezné amit én... ahogy látom őt. Ahogy érzem a szívemben, olyan erős a jelenléte, hogy teljesen részeggé tesz. Függővé. Az illata, a szája... ezek mind drogok. Olyan drogok, amikről nem lehet leszokni, ha egyszer megérzed vagy ha csak ránézel. És a nevétése... Istenem az a nevetés amit elhallasz a város másik végébe is, de a legszebb zene amit valaha hallasz. Felvidít és ezáltal nem leszel mellette szomorú. Mert beragyogja a lelked a fénye, ami annyira szikrázik és csillog, mint még összetéve a csillagok sem. És most pedig mi lett a kis pink lányból? Egy éredt, magabiztos, csodálatos és eszméletlen nő. Akibe beleszerettem 2016. július 25.én és akárhányszor kijön abból a kurva lépcsőházból. Én újra beleszeretek... Kár, hogy ezek már mind elmúltak. Persze az érzelmeim iránta nem, de minden más igen. Szertefoszlottak és szétmorzsolódtak, mint a száraz levelek a szélben.
- Szerelmi bánat?
Felnéztem és ott állt mellettem egy lány. Magas és csinos volt, ő is a cigijét próbálta előszedni a táskájából.
- Olyasmi.
Elnyomtam az enyémet, majd vettem egy mély levegőt.
- Akarsz beszélni róla? A gépem csak két óra múlva indul.
- De hiszen nem is ismerlek téged. Még a nevedet sem tudom.
- Emily. És pont ezért mondhatod el. Soha többet nem látjuk egymást.
Ránéztem ő pedig kíváncsian bámult rám.
- Nem fogsz elmenni, igaz?
- Kitaláltad! - kacsintott rám.
Ez a lány túl kíváncsi volt. De mivel nem ismer, így nem tudja elmondani senkinek életem történetét, úgyhogy kénytelen voltam belekezdeni.
- Ott kellett hagynom. Nem tehettem mást. Neki is folytatnia kell a saját életét és nekem is az enyémet. Életem szerelme, igen...
- Hát akkor?
Elképedve néztem rá.
- Hát ez rohadtul nem ilyen egyszerű.
- De. Az élet, rohadt egyszerű, csak meg kell tanulni jól kezelni.
- Különleges egy felfogásod van... Azt hiszed, én akartam így? Szeretem őt. Annyira szeretem. Nem is tudom, ki lennék ma nélküle. Vagy, hogy egyáltalán léteznék e. Kérlek... Hagy ne kelljen tovább beszélnem róla.
- Minden dolog egyszer fáj, de akkor nagyon.
Még egy utolsót beleszívott a cigijébe, majd ő is elnyomta. Némán álltunk pár percig, mire rájöttem, hogy azt várja, mikor folytatom. És arra is rájöttem, hogy teljesen igaza van. Mindem dolog egyszer tud fájni úgy igazán. Ha most kibeszélem magamból, úgy hagyhatom el ezt az országot, hogy semmi fájdalom nincs bennem. Mindent itt kell hagynom. Végül vettem egy mély levegőt és folytattam.
- Előtte elég zavaros múltam volt. Tizennégy éves voltam, mikor felfogtam, hogy a lányok érdekelnek. Egy évig eltitkoltam, nagyon kevés emberrel beszéltem meg. Anyáéknak féltem bevallani ki is vagyok igazából... Megismertem egy lányt Britney-t, egy évig együtt voltunk. Fűvel-fával csalt egyébként, szóval annyit nem értem mint a regensburgi fegyverszünet. De szerettem, mit tehettem volna ellene... Miután vége lett a kapcsolatunknak, ő simán túllépett rajtam, én viszont hat hónapig szenvedtem.
- Tudod... Eddig azt gondoltam, az én életem borzalmas. De most, hogy hallom a tiéd, új értelmet nyert az enyém. - mondta büszke mosollyal.
Nevetésben törtünk ki. Igazából most eszméltem rá, hogy napok óta még csak nem is mosolyogtam. Nagyon jól esett most kicsit felszabadulni a gondjaim alól és egy pillanatra sikerült elfelejtenem, hogy mi is folyik itt körülöttem.
- Ábrándozás az élet megrontója.
- Ezt most találtad ki? - kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
- Nem. Vörösmarty Mihály. - mondta nevetve.
Borzasztóan örültem, hogy megismertem ezt a lányt. Ha nem szeretném Beveryt annyira, még talán flörtölni is elkezdtem volna vele. De az érzelmeim ezt teljesen megakadályozták. Hangosabbak voltak, mint maga a reptér zaja.
- Nem akarunk elindulni befelé? - kérdezte.
Válasz képpen csak mosolyogtam és megindultam a bőröndömmel a tömeg felé. Mikor beértünk az ajtón, elindultunk egy kávézó felé, majd hírtelen belém ütközött valaki.
- Nem látsz a szemedtől, seggfej?
- Ez a szöveg már hiányzott.
Megfordultam és szembe találtam magam vele...
- Mike? Te mit keresel itt?
- Méterekről kiszagolom a focistákat... Ki ez a szőke gyerek? - állt mellém az új barátnőm.
- Mert olyan jók? - kérdezte egoistán.
- Nem. Mert annyira bűzlenek.
Teljesen le voltam döbbenve. Itt állt előttem életem megrontója, az a srác, aki majdnem teljesen tönkretette a kapcsolatomat. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy elbambultam, így gyorsan észbe kaptam.
- Mike, Beverly volt barátja. Hatalmas múltunk van együtt.
- De még milyen! - válaszolta szélesen mosolyogva.
Mike tipikusan az a srác volt, akinek szívesen letöröltem volna a vigyort a képéről egy pofon segítségével.
- Tudod, te semmit nem változtál.
- Valóban?
- Bár... Igazad van. Az arcod nagyobb lett. Könyebb átugrani, mint megkerülni.
Erre csak felnevetett. Hihetetlenül bunkó egy figura volt. Utáltam már akkor, mikor összejött Beverlyvel. Az egész egy nagyon bonyolult történet volt. Évekkel ezelőtt, Beverly legjobb barátnője ként ismertek. Persze én már akkor fülig szerelmes voltam belé, de az ő érzelmei zavarosak voltak. Inkább Mikeal akart lenni és mivel csak barátok voltunk, egyértelműen nem mondhattam meg neki, hogy érezzen, így támogattam. Mellette voltam és segítettem, bármi baj érte őket és ez így volt helyes. Akkor kezdtünk el beszélgetni Mike meg én, bár életem legrosszabb döntése volt, hogy visszaírtam ennek a bunkónak.
- Egyébként hallottam, vége van köztetek.
- Tévedsz. El kell mennem, de ettől függetlenül nem szakítottunk. - fontam keresztbe karjaim.
- Persze. Hát én most jöttem vissza, gondolkoztam felkeresem.
Szívem szerint, meg akartam verni. Nem elég, hogy el kell mennem, még ez a gyerek is felidegesít. Tudja, hogy ezzel teljesen ki tud készíteni és pontosan ezért csinálja.
- Azt tettem amit kell! - emeltem meg a hangom.
- Nyugalom sógor, fogd vissza magad ez egy reptér.
- Az meg ott az ajtó. - mutatott kifelé Emily.
- Jólvan lányok, minden rendben. Lelépek. Úgyis dolgom van. - kacsintott. - Még összefutunk Daniela!
- Kétlem.
Egészen addig tudtam tartani magam, még el nem tűnt innen. Én pedig adtam az érzelmeimnek és leültem egy padra. A tudat, hogy visszajött és éppen életem szerelmével fenyeget, nem éppen a legjobb érzés. Emily leült mellém és hosszú csönd után megszólalt.
- Nem kéne talán maradnod?
- Egészen a célom elérése előtt?
Felhúztam lábaimat, majd ráhajtottam a fejem. Borzalmas büntudatot éreztem. Emilynek lehet igaza van és maradnom kellene, de nem tehetem. Ha most visszautasítom az ajánlatomat, soha nem szabadulok innen el és esélyem sem lesz többet ilyesmire. Valamilyen szinten a saját jövőmre is gondolnom kellett.
- Figyelj, én megértelek... De azt akarod, hogy ez a gyökér elvegye tőled?
Visszanéztem oda, ahol legutóbb álltunk, majd barátnőmre néztem.
- Ami a tiéd, azt már nem tudják elvenni tőled.
- Szerelmi bánat?
Felnéztem és ott állt mellettem egy lány. Magas és csinos volt, ő is a cigijét próbálta előszedni a táskájából.
- Olyasmi.
Elnyomtam az enyémet, majd vettem egy mély levegőt.
- Akarsz beszélni róla? A gépem csak két óra múlva indul.
- De hiszen nem is ismerlek téged. Még a nevedet sem tudom.
- Emily. És pont ezért mondhatod el. Soha többet nem látjuk egymást.
Ránéztem ő pedig kíváncsian bámult rám.
- Nem fogsz elmenni, igaz?
- Kitaláltad! - kacsintott rám.
Ez a lány túl kíváncsi volt. De mivel nem ismer, így nem tudja elmondani senkinek életem történetét, úgyhogy kénytelen voltam belekezdeni.
- Ott kellett hagynom. Nem tehettem mást. Neki is folytatnia kell a saját életét és nekem is az enyémet. Életem szerelme, igen...
- Hát akkor?
Elképedve néztem rá.
- Hát ez rohadtul nem ilyen egyszerű.
- De. Az élet, rohadt egyszerű, csak meg kell tanulni jól kezelni.
- Különleges egy felfogásod van... Azt hiszed, én akartam így? Szeretem őt. Annyira szeretem. Nem is tudom, ki lennék ma nélküle. Vagy, hogy egyáltalán léteznék e. Kérlek... Hagy ne kelljen tovább beszélnem róla.
- Minden dolog egyszer fáj, de akkor nagyon.
Még egy utolsót beleszívott a cigijébe, majd ő is elnyomta. Némán álltunk pár percig, mire rájöttem, hogy azt várja, mikor folytatom. És arra is rájöttem, hogy teljesen igaza van. Mindem dolog egyszer tud fájni úgy igazán. Ha most kibeszélem magamból, úgy hagyhatom el ezt az országot, hogy semmi fájdalom nincs bennem. Mindent itt kell hagynom. Végül vettem egy mély levegőt és folytattam.
- Előtte elég zavaros múltam volt. Tizennégy éves voltam, mikor felfogtam, hogy a lányok érdekelnek. Egy évig eltitkoltam, nagyon kevés emberrel beszéltem meg. Anyáéknak féltem bevallani ki is vagyok igazából... Megismertem egy lányt Britney-t, egy évig együtt voltunk. Fűvel-fával csalt egyébként, szóval annyit nem értem mint a regensburgi fegyverszünet. De szerettem, mit tehettem volna ellene... Miután vége lett a kapcsolatunknak, ő simán túllépett rajtam, én viszont hat hónapig szenvedtem.
- Tudod... Eddig azt gondoltam, az én életem borzalmas. De most, hogy hallom a tiéd, új értelmet nyert az enyém. - mondta büszke mosollyal.
Nevetésben törtünk ki. Igazából most eszméltem rá, hogy napok óta még csak nem is mosolyogtam. Nagyon jól esett most kicsit felszabadulni a gondjaim alól és egy pillanatra sikerült elfelejtenem, hogy mi is folyik itt körülöttem.
- Ábrándozás az élet megrontója.
- Ezt most találtad ki? - kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
- Nem. Vörösmarty Mihály. - mondta nevetve.
Borzasztóan örültem, hogy megismertem ezt a lányt. Ha nem szeretném Beveryt annyira, még talán flörtölni is elkezdtem volna vele. De az érzelmeim ezt teljesen megakadályozták. Hangosabbak voltak, mint maga a reptér zaja.
- Nem akarunk elindulni befelé? - kérdezte.
Válasz képpen csak mosolyogtam és megindultam a bőröndömmel a tömeg felé. Mikor beértünk az ajtón, elindultunk egy kávézó felé, majd hírtelen belém ütközött valaki.
- Nem látsz a szemedtől, seggfej?
- Ez a szöveg már hiányzott.
Megfordultam és szembe találtam magam vele...
- Mike? Te mit keresel itt?
- Méterekről kiszagolom a focistákat... Ki ez a szőke gyerek? - állt mellém az új barátnőm.
- Mert olyan jók? - kérdezte egoistán.
- Nem. Mert annyira bűzlenek.
Teljesen le voltam döbbenve. Itt állt előttem életem megrontója, az a srác, aki majdnem teljesen tönkretette a kapcsolatomat. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy elbambultam, így gyorsan észbe kaptam.
- Mike, Beverly volt barátja. Hatalmas múltunk van együtt.
- De még milyen! - válaszolta szélesen mosolyogva.
Mike tipikusan az a srác volt, akinek szívesen letöröltem volna a vigyort a képéről egy pofon segítségével.
- Tudod, te semmit nem változtál.
- Valóban?
- Bár... Igazad van. Az arcod nagyobb lett. Könyebb átugrani, mint megkerülni.
Erre csak felnevetett. Hihetetlenül bunkó egy figura volt. Utáltam már akkor, mikor összejött Beverlyvel. Az egész egy nagyon bonyolult történet volt. Évekkel ezelőtt, Beverly legjobb barátnője ként ismertek. Persze én már akkor fülig szerelmes voltam belé, de az ő érzelmei zavarosak voltak. Inkább Mikeal akart lenni és mivel csak barátok voltunk, egyértelműen nem mondhattam meg neki, hogy érezzen, így támogattam. Mellette voltam és segítettem, bármi baj érte őket és ez így volt helyes. Akkor kezdtünk el beszélgetni Mike meg én, bár életem legrosszabb döntése volt, hogy visszaírtam ennek a bunkónak.
- Egyébként hallottam, vége van köztetek.
- Tévedsz. El kell mennem, de ettől függetlenül nem szakítottunk. - fontam keresztbe karjaim.
- Persze. Hát én most jöttem vissza, gondolkoztam felkeresem.
Szívem szerint, meg akartam verni. Nem elég, hogy el kell mennem, még ez a gyerek is felidegesít. Tudja, hogy ezzel teljesen ki tud készíteni és pontosan ezért csinálja.
- Azt tettem amit kell! - emeltem meg a hangom.
- Nyugalom sógor, fogd vissza magad ez egy reptér.
- Az meg ott az ajtó. - mutatott kifelé Emily.
- Jólvan lányok, minden rendben. Lelépek. Úgyis dolgom van. - kacsintott. - Még összefutunk Daniela!
- Kétlem.
Egészen addig tudtam tartani magam, még el nem tűnt innen. Én pedig adtam az érzelmeimnek és leültem egy padra. A tudat, hogy visszajött és éppen életem szerelmével fenyeget, nem éppen a legjobb érzés. Emily leült mellém és hosszú csönd után megszólalt.
- Nem kéne talán maradnod?
- Egészen a célom elérése előtt?
Felhúztam lábaimat, majd ráhajtottam a fejem. Borzalmas büntudatot éreztem. Emilynek lehet igaza van és maradnom kellene, de nem tehetem. Ha most visszautasítom az ajánlatomat, soha nem szabadulok innen el és esélyem sem lesz többet ilyesmire. Valamilyen szinten a saját jövőmre is gondolnom kellett.
- Figyelj, én megértelek... De azt akarod, hogy ez a gyökér elvegye tőled?
Visszanéztem oda, ahol legutóbb álltunk, majd barátnőmre néztem.
- Ami a tiéd, azt már nem tudják elvenni tőled.
