5. Rész - Éljünk, ameddig még tudunk

A hívás után némán ültünk egymás mellett, egy szót sem szóltunk. Csak bénán bámultam magam elé. Két nap múlva be kell költöznöm az egyetemre. Még lett volna két hetem feldolgozni, hogy elmegyek és közölnöm másokkal, erre jön ez a nő és romba dönt mindent.

- Miért nem szóltál róla...? - szólalt meg végül.

A hangjából düh hallatszódott. Legnagyobb része szomorúság és csalódottság, de éreztem, hogy tele van dühvel.

- Nem tudtam, hogy mondhatnám el...

Könnyek jelentek meg az arcán. Összeszorította ökleit, vett egy mély levegőt.

- Értem... Szóval hagytad, hogy én végig abban a hitben éljek, hogy te meg én együtt maradunk. Megnyíltam neked, végre azt éreztem, szeretve vagyok erre kiderül, hogy éppen olyan vagy mint a többi!

- Beverly...

Próbáltam magamhoz ölelni, de ő eltolt magától, felpattant az ágyról és az ablakhoz sétált.

- Hazudtál nekem... - suttogta.

- Dehogy hazudtam!

Odaálltam elé, átkaroltam, de ő rám sem bírt nézni.

- Kérlek... - könyörögtem. - Nem akarom, hogy így kelljen elmennem! El akartam mondani, hidd el! De még nem akartam elrontani az utolsó nyarunkat. A legjobbá szerettem volna tenni...

- Nem érdekel! - förmedt rám. - Ott akartam hagyni őt érted! Mert úgy éreztem, készen fogok állni arra, hogy végre boldogan élhessek egy olyan ember mellett, aki bármit megtenne értem! Az őszinteség a legfontosabb dolog közöttünk, hát nem emlékszel? Ha fáj is, közöljük egymással!

Végül nem bírtam tovább és eldöntöttem, hogy én is kimondom, ami évek óta nyomaszt.

- Tudod te milyen nehéz volt nekem meghozni ezt a döntést?! Válasszam az életemet, vagy téged! Te és Mike együtt vagytok... Mit vártál? Négy évet vártam rád! Megérte, nem erről van szó! De még mindig ugyan oda lyukadunk ki és én ezt már nem bírom! Nem mondtam ki, mert mindennél fontosabb vagy, de Beverly én ezt már nem akarom... Elfáradtam érted? Belefáradtam abba, hogy nap mint nap megmutatom neked mennyi mindenre vagyok képes miattad és te pedig vagy magasról leszarod az egészet, vagy pedig túlkomplikálod, vagy megbántasz olyan mondatokkal, amikkel fogalmad sincs, hogy bántasz! Elvárod, hogy őszinte legyek, de te sem voltál az a te érzéseiddel kapcsolatban! Minden amire valaha vágytam, itt áll előttem, de mégsem. Szereted őt is és engem is! Azt mondod nem menne, de talán a legtökéletesebb pár lennénk az egész földön, ha felhagynál a makacsságoddal és megpróbálnád végre velem! Önző kijelentés? Az. De elegem van és jogom van ezeket a szavakat kimondani annyi év után amit rád szenteltem! Mérges vagyok? Igen. Rád is haragszom, de főképpen magamra. Soha nem állítottalak választás elé, soha nem is foglak, de te is nagyon jól tudod, hogy mellettem éreznéd legjobban magad!

Elképedten bámult még rám egy darabig, én idegesen szuszogtam előtte. Évek óta folytogattak ezek a szavak, amiket eddig eszembe se jutott kimondani, nehogy megbántsam őt. De vannak azok a pillanatok, amikor be kell vallanunk, hogy valahol a szívünk mélyén haragszunk a másikra amiért nincs velünk, de ez teljesen rendben van. Az emberiség makacs, önző közösség. Én pedig túl sokáig voltam csöndes. Végül szó nélkül hátat fordított nekem, kiment az ajtón, becsapta maga után, én pedig tudtam, hogy el kell tűnnöm, így fogtam a cuccomat és leleptem a lakásból.

Fél órával később már a táskámmal a kezemben álltam Elizabethék ajtaja előtt. Beth nyitott ajtót, közben láttam, hogy odabent Charlotte melltartóban meg bugyiban táncol.

- Ela! - ugrott az ölembe Beth.

A gimi óta jobb reggelein mindig az ölembe ugrott. Valamiért mindig tudta, hogy mikor van a legnagyobb szükségem a szeretetére. Miután meglátta az arckifejezésem és pirosra sírt szemeim, lebiggyesztette ajkait és még egyszer szorosan átölelt.

- Mi a baj nyusz? Megint meg kell fosztanom valakit az apaságától?

- Hogy mi?!

- Semmi, te csak sírj a vállamon. - simította meg a hajam.

Charlotte odaugrott mellénk és ő is odabújt, majd betessékelt a konyhába és elém rakott egy bögre kávét. Mikor éppen belekortyolhattam volna, Beth kikapta a kezemből és elrobogott vele.

- Te hülye vagy? Kávéval akarod itatni ilyenkor? - kiabált a másik szobából.

Mire visszaért, már pálinka volt a kezében. Töltött egy pohárral, majd a kezembe nyomta.

- Na ezt idd meg! Ettől esküszöm neked a nevedet is elfelejted!

- Azt hiszed a pálinka megoldás? - kérdezte Char.

- Nem tudom, nekem minden hétvégén új nevem van.

Charlotta csak a fejét rázta, majd leült elém az asztalhoz.

- Mi történt már megint? - kérdezte.

- Veszekedtünk... A szemére hánytam mindent, ami eddig bennem volt. Félek, hogy túl sok mindent mondtam el neki...

- Semmit sem mondunk ki véletlenül. - mondta Beth.

- Ez az egész egy vicc... Én már ezt nem bírom. Állandóan ez van! Az egyik pillanatban oda meg vissza vagyunk egymásért, a másikban pedig meg tudnánk ölni a másikat.

- De min veszekedtetek?

- Nem mondtam el neki eddig az egyetemet. Erre tegnap felhívtak, hogy két nap múlva be kell költöznöm, miközben...

Itt elakadtam. Elvörösödtem, úgy néztem ki mint a paradicsom. Beth perverzen elmosolyodott és előre-hátra kezdte mozgatni csípőjét. Nevetésben törtünk ki. Majd aztán egy ideig csöndben üldögéltünk, még nem Beth felkiáltott.

- Én azt mondom, bulizzunk!

- Na... Ugyan mi mást mondanál?

- Fogd be Char! Attól, hogy te unalmas vagy, én nem! Plusz, valamit kezdenünk kell vele! - mutatott rám. - Bele fog őrülni abba a lányba.

- Már nem késő?

- Engedd el! Van három üveg wodkám, meg még vagy kettő whiskym!

- Honnan van ennyi piád? - kérdeztem meglepődötten.

- Az hagyján... De te mióta tartasz ennyi piát a lakásomon? - kérdezte Char felháborodva.

- Nem kell mindenről tudnod arról, amit a bugyis fiókomban tartok!

- Most belegondolva... Nem is igazán szeretnék tudni róla. - válaszolta Charlotte undorral a fején.

- De komolyan, bulizzunk! Két nap múlva elmész, búcsúzni kell! Rádfér, hogy jól érezd magad és elfelejts minden rosszat most. Mi felhívunk mindenkit, te pedig addig menjél haza szépen, szedd össze magad jó?

Nyomott egy puszit az arcomra.

- Mi itt leszünk. - folytatta. - Vigyázunk rád! Nem hagyjuk, hogy összetörj. Azért vagyunk mi, hogy ne legyen baj! Aztán majd hívlak, ha elkészültünk.

Válasz képpen csak bólogattam, majd elindultam anyáékhoz, hogy legzuhanyozhassak és átöltözhessek, ugyanis a lakásom kulcsát Beverlynél hagytam... Elővettem a telefonomat, láttam, hogy három nem fogadott hívásom van és egy hangpostám.

"Szia baba, Bev vagyok. Úristen, kiírja a telefonod a nevemet, nem tudom minek mondtam el... Na mindegy. Tök ideg vagyok... Hazajöttem és nem talállak sehol. Aggódom. Hívtalak is, a barátaidat is hívtam, azt mondták nem tudják, hogy hol vagy... Ha ezt meghallgattad, kérlek hívj vissza, sze..."

Kisípolt. Mikor már majdnem kimondta, elfogytak a percek. Végül megláttam a telefonom sarkában, hogy üzenetem is van. Megnyitottam.



Csak ennyi állt benne. De megváltoztatott mindent. Mosolyogva mentem tovább anyáék házáig. Győzelmet arattam és alig vártam, hogy a szemébe mondhassam. A kapuig sem értem el, mikor már hallottam Cloy kutyusomat ugatni.

- Életem!

Odaszaladt hozzám, átöleltem, hiányzott a családom. Egy ideje nem láttam őket, mióta elköltöztem és időm sem nagyon volt meglátogatni őket. Apa kint cigizett az udvaron.

- Szia apa!

- Hát te? Éhes voltál?

- Vicces vagy... Anya?

- Szerinted? Tortázik. Mint mindig.

Édesanyukám amióta az eszemet tudom, nagyon ügyesen dolgozott. Eredetileg eladó ként dolgozik, de itthon tortákat készít, hogy több pénzünk lehessen és megengedhessünk magunknak több mindent. Vörös haja volt, sokan Arielnek hívták a környéken. Nagyon jól tartotta magát negyvennyolc éves kora létére. Büszke voltam rá! Apa rendőr ként dolgozott. Kisebb koromban szorosabb kapcsolatunk volt, de mikor négy éves voltam ő lelépett, én pedig összetörtem. Ketten maradtunk anyával. Végül mikor tizenegy voltam, visszajött. Próbálkozunk javítani kapcsokatunkon, de soha nem sikerült. Apa nem éppen az érzelmek kimutatásáról volt híres. Csoda, hogy egyáltalán én képes vagyok rá. De én mindig más voltam mint ők... Beérve a konyhába, anya éppen az asztal fölött állt gondolkozva.

- Szerinted tegyek a tetejére még gyönygöt?

- Neked is szia anya! - öleltem át nevetve.

- Szia drágám! Mi a helyzet? Történt valami?

- Csak a szokásos... De megoldom. Jól leszek.

- Kislányom... Már négy éve ez megy. Mikor akarod már abbahagyni?

- Szeretem őt anya! Ezt te is nagyon jól tudod! Úgyhogy kérlek szépen, ne oktass ki vele kapcsolatban!

- Lefeküdtetek mi? - kérdezte mosolyogva.

- Majdnem... - vallottam be.

- Én...

- Tudom anya, te megmondtad!

Fáj. Dühít. És hiányzott, hogy anyám azt mondja: Látod, megmondtam! Nem is csodálkoztam. A mi családunk mindig más volt, elmebetegek voltunk. De hát melyik családban nincsen őrültség? Bementem a régi szobámba, hogy körülnézzek. Anyáék mindent úgy hagytak. A könyveimet, a cuccaimat, mindent. Imádtam ennek a szobámnak a hangulatát, itt éltem le életem nagy részét. Annyit sírtam, annyit nevettem ebben a szobában. Szerettem itt lakni. Viszonylag még nyugodt volt az életem...

Pár órával később hívtak a barátnőim. Már elkészültem, a piros pánt nélküli felsőmet vettem fel a fehér rövidnadrágommal. Elköszöntem anyáéktól, közöltem hogy holnap után hajnalban itt leszek és indulgatunk, majd visszamentem Elizabethék lakásába. Benyitottam, sötétség.

- Meglepetés!

Mindenki itt volt, aki számított, az összes jó barátom. Kivéve egy valakit...

- Remélem nem bánod, hogy mindenkit meghívtam. - jött oda bocsánatkérően Beth.

- Dehogy! Bolond vagy? Annyira jó vagy! Mindig boldoggá teszel! - öleltem át. - Köszönöm!

Beljebb mentem, hogy tujdak köszönni mindenkinek. Shane, Gabriel és Jennifer a nappali közepén beszélgettek. Shane és Gabe gyerekkori barátaim voltak. Velük nőttem fel. Mindig mellettem voltak, legyen szó bármiről, segítettek, bárkit megöltek volna miattam. Jennifer pedig régen tánctársam volt, aztán az osztálytársam lett a gimiben. Egyik bulimon ő is ott volt, sikerült őket összehoznom Gabriellel, aminek nagyon örültem. Mai napig együtt vannak és szeretik egymást.

- Cső, húgi! - karolt át Gabriel.

- Sziasztok! Berúgtatok már? - kérdeztem nevetve.

- Áh, nem olyan családból származunk mi.

- Pont nekem akartok hazudni!

- Beszélsz te! Hol van Beverly? - kérdezte Shane gyanakvóan.

Szomorkásan rámosolyogtam.

- Röhej, amit ti leműveltek. Amennyire könnyű a helyztetetek, éppen annyira nehéz. Borzasztóan egymásra találtatok... Hogy bírod eddig? Tönkretetted magad. - suttogta szomorúan Jennifer.

- Igen. És csodálatos volt. - mosolyodtam el.

A barátaim mosolyogni kezdtek, majd hátráltak. Láttam, hogy mögém néznek. Felállt a szőr a hátamon, rázott a hideg. Tudtam mi fog fogadni, ha megfordulok. És ott állt ő... a tömeg kellős közepén, de csak őt néztem. Kizártam mindent és mindenkit. Nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Ott állt egy csokor rózsával és a kedvemc csokimmal a kezében. Szánalmat kérően rámnézett, mutatva mekkora barmot csinál most magából. Ez nem az ő stílusa volt, viszont nagyon jól tudta, hogy én ezt szeretem. Ahogy közeledni kezdett felém, úgy gyorsult a szívverésem is.

- Szia... - nyögte ki bénán.

- Szia...

- Jézusom, ez annyira ciki... Nem beszélhetnénk valahol máshol?

Nevetve megfogtam a kezét és behúztam őt Beth szobájába. Letette a rózsát és a csokit az ágyra, nekinyomott a falnak. A szívem ezerrel kalapált, ahogy hozzám simult. Oldalra billentette a fejét, meg volt dagadva a nyakán az a kis ér, amit imádtam. Gondolkozó pillantással végigmérte az arcom. Mikor a számon akadt el tekintete és megláttam azt a mosolyt miközben beharapja a száját, akkor már olyan vörös voltam, mint a rák.

- Khmm... Szóval?

- Tudom, hogy most komplett hülyét csináltam magamból... De érted kiállok a vallásomból.

Beletúrt a hajamba, nyomott egy puszit az orromra.

- Ennyiért jöttél...?

- Tudtam, hogy kiköveteled... És készültem!

Vett egy mély levegőt, majd megfogta a kezemet.

- Néha hihetetlenül idegesítő vagy mikor túlreagálsz dolgokat... De hát én is túl szoktam. Ahogy tegnap is történt... Nagyon sajnálom, hogy annyira bunkó voltam veled. Meg kellett volna értenem, hogy neked is nehéz ezt közölni velem. És, hogy nem te tehetsz az egészről. És sze...

Felvetettem győzelmes mosolyomat.

- Te sze...? - kérdeztem büszkén.

- Ezt elba**tam... Szeretlek. Oké? Kiba**ottul szeretlek Daniela Smith! De a fa**omba is... Nem akarlak elveszíteni! Nekem te vagy a mindenem... És belehalok ha nem maradsz az enyém. Hanem más fa**fej ge** tulajdona leszel!

- Minden rendben babygirl, a tiéd vagyok.

- Az enyém vagy.

Erőteljesen nekivágott a falnak. Alig kaptam levegőt. Azonban nem csókolt meg. A szám előtt megállt, beharapva az övét. Kigombolta a nadrágomat, lehúzta a sliccemet. Mikor benyúlt a bugyimba, hangosan felnyögtem. Befogta a számat, a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben ujjai körkörösen izgattak odalent. Alig bírtam csöndben maradni, annyira kívántam őt, hogy belehaltam ebbe a pillanatba. Ökölbe szorítottam a kezem, éreztem hogy izzadok. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, életemben nem nedvesedtem még be ennyire. Végül mikor már majdnem elmentem, na akkor csókolt meg, hogy ne halljanak meg minket. Kimelegedve szuszogtam, miután elengedett.

- Mondtam, hogy hangos vagy. - súgta a fülembe.

Kirázott a hideg.

- Melletted képtelenség csöndben maradnom...

Mikor a szemébe néztem, észrevettem, hogy csodálattal bámul rám.

- Most mi az...? - kérdeztem zavarodottan.

- Tudod... Mindig is szerettem volna olyan dolgokat csinálni amik megrémisztenek... De nem olyan könnyű megtenni azokat, amiket szeretnél, ha halálra rémítenek... Mint itt állni előtted.

- Megrémisztelek?

- Igen. Igen meg! Mert nem azt akarom, hogy barátok legyünk. Ha arra gondolok, amit a világon legjobban akarok... Az te vagy. Jesszus, ez teljesen átment romantikusba... A lényeg, hogy kérlek tarts velem, mert én tényleg nem tudom, hogyan kell ezt csinálni.

- De nagyon is tudod...

- Talán le kéne állnom a beszéddel.

Közelebb húztam, éppen annyira hogy még a szemébe tujak nézni.

- Látod? Már most jobb vagy ebben.

- Talán neked is abba kéne hagynod.

- Talán akkor kényszeríts.

Újra megéreztem számon mézédes szája ízét.

- Én is szeretlek. - suttogtam két csók között.

Akkor már tudtam. A távolság fájni fog... Nagyon. Elviselhetetlen lesz. De rá várni megéri. És arra a határozásra jutottam, hogy most még éljünk ameddig még tudunk.

4. Rész - Viszlát nyár

Hosszú órákig beszélgettünk Beverlyvel, azonban hajnali három körül feladta a harcot és elaludt a mellkasomon. Én viszont képtelen voltam lehunyni a szemem. Csak bámultam őt és azon gondolkoztam, hogy lehetek ennyire szerencsés. Eddig csak álmodoztam ezekről a pillanatokról, azt hittem képtelenség. Azonban valamilyen szinten bűntudatot is éreztem... Nem akartam ezt tenni vele. Elkötelezni őt magam mellett a legnagyobb álmom, de nem gondolhatok csak magamra. Próbáltam kimászni az ágyból úgy, hogy ne keltsem fel.
- Itt akarsz hagyni?
Hát ez bukta.
- Reggelit indultam volna el csinálni. Ne haragudj, hogy felkeltettelek...
- Gyere ide! - nyújtotta felém a kezét.
Visszamásztam hozzá, átfordított a hátamra, fölém mászott és boldogan mosolygott le rám kipihent szemeivel.
- Soha életemben nem aludtam még ilyen jól! Köszönöm...
- Ugyan mit? - kérdeztem nevetve.
- Hogy szeretsz! Sosem mondtam még... De értékelem, hogy amióta az eszemet tudom, te mellettem vagy. Nagyon sokan megbántottak már... rengeteget kellett csalódnom emberekben. Életem legnehezebb időszakaimban is magam mellett tudhattalak. Pedig néha meg sem érdemeltelek... Későn jöttem rá mennyire sokat is jelentesz nekem és ezt nagyon sajnálom.
Nyomtam egy puszit az orrára és átöleltem.
- Jobb késő... De most éhen halok, szóval leszállnál rólam?
- Szeretnéd?
Közelebb hajolt hozzám, ajkaink összeértek. Belemosolygott... Imádtam, mikor belemosolyog, annyira szexi volt. Beharapta alsó ajkaimat, közelebb húztam magamhoz. Talán most éreztem életemben először magam olyan biztonságban, mint még soha. Szerettem ezt a lányt, mindennél jobban.
- Azt akarom, hogy csak az enyém legyél. - húzódtam el. - Nem úgy mint a tulajdonom. De ezt így nem csinálhatjuk. Ezt remélem te is tudod...
- Tudom baba... De egyenlőre muszáj a szeretőmnek maradnod. Értem, hogy eleget vártál és nehéz így de kérlek, még egy kicsit tarts ki nekem jó?
Nyomott egy utolsó lágy csókot a számra, majd kimászott mellőlem. Egy melltartón és egy bugyin kívül semmi más nem volt rajta. Az ablak előtt állt, amin keresztül beszűrődött a napfelkelte fénye és hát, hogy is fejezhetném ki magam... egyszerűen gyönyörű volt. Minden vágyam és álmom itt állt előttem.
- Még mindig a fenekemet bámulod.
Zavarba jöttem. Néha már észre sem vettem, de igaza volt.
- Ami jó...
- Igen Ela, tudjuk! Veszek neked egy tükröt...
- Nézzek bele és beszélgessek el magammal. Igen Beverly, ezt hallgatom négy éve.
- Imádod ezt hallgatni. Most pedig, el kell szaladnom a boltba mert igazából semmi kaja nincs itthon. Szóval mindjárt jövök és te...
Visszadőlt rám éppen annyira, hogy a szája majdnem összeérjen az enyémmel.
- Addig ne menj sehová. - fejezte be suttogva.
Kirázott a hideg tőle. Végignéztem ahogy felveszi harmincnyolcas Ohio pólóját és a sötétkék rövidnadrágját, nyom egy utolsó puszit a számra és már kint is van az ajtón.

Egy óra után hívtam Beverlyt, de nem vette fel és még sehol nem volt. A hasam korogni kezdett, iszonyatosan éhes voltam, így kimentem a konyhába keresni valamit, ami ehető. A hűtőben még találtam három darab tojást, a fölötte lévő szekrényben pedig kenyeret. A jó öreg bundáskenyér... Feltörtem a tojást egy tálba, de már ez sem ment könnyen, ugyanis alig láttam valamit a fáradtságtól, héjastól bele, nem baj, jól van az úgy. Odatettem az olajat melegedni, szalvétát tettem egy tányérra, majd otthagytam mindent és bementem a szobába a telefonomért írni a lányoknak, hogy élnek e még.

Visszarohanva a konyhába megcsapott az égett szag. Felkaptam a bundáskenyeremet, a pulton hagyva az égő szalvétát és elindultam futva az ajtó felé. Mikor kinyitottam, Beverly állt előttem.
- Jézusom Daniela, te hová mész?
- Ég a konyha, rohanj lefelé!
- Hogy mi?!
Bev visszarohant, azonban mire a konyhába ért, a szalvétának csak maradványai maradtak. Elzárta gyorsan a gázt és nekidőlt az asztalnak. Én ott álltam az ajtóban megszeppenve, szorongatva a tányéromat. Végül nevetésben tört ki.
- Én hősöm.
Odasétált hozzám és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Akkor nem is haragszol? - kérdeztem szomorúan.
- Miért haragudnék? Te mentetted a menthetőt. Nem baj ha leég a ház, te kint ülsz a ház előtt és falod a kenyeredet. Mondtam már mennyire szeretlek?
Aztán már én is nevetni kezdtem. Visszagondolva tényleg vicces lett volna, de hát abban a pillanatban nem éppen a nevetés volt az első gondolatom. A beszélgetést kopogás szakította félbe. Odamentem az ajtóhoz, kinyitottam és szerencsémre kiket találtam magam előtt?
- Jöttünk reggelizni! - kiáltott Elizabeth.
Mielőtt barmit szólhattam volna, már bent is voltak a lakásban.
- Neked is szia Beth... Charlotte! - öleltem át. - Jobban vagy?
- De hiszen csak a kislábujja tört el... Nekem agyrázkódásom volt.
- Látszanak következményei. Nem mondta a doki? - szólt vissza neki Char.
Beth csak gúnyosan kinyújtotta rá a nyelvét, majd bátran falatozni kezdte a reggelimet.
- Egyébként... - csamcsogta Beth. - Ti hogyhogy ketten együtt, egy lakásban?
Beverly és én egymásra néztünk.
- Hat öhm... Izé... - dadogtam.
- Aha, értem már. Mikor megyünk koszorúslány ruhát nézni? - kérdezte lelkesen.
- Nem házasodunk. - mondta határozottan Beverly.
- Még... - válaszoltam alig hallható hangon.
A kapucsengő hangjára lettem figyelmes. Odasiettem és felvettem.
- Igen? Beverly Marshall lakása.
- Daniela?
- Bella?
Hölgyeim és uraim, íme Izabella Marshall, Beverly kishúga. Két éves kora óta ismertem, ami azt jelentette, hogy öt éve. Imádtam ezt a kislányt, kiköpött Bev volt. A stílusa, ahogy beszélt, olyan volt, akár egy angyal. Részben... Barna göndör fürtjeivel és zöldes-barnás szemeivel, bármit el tudott érni. Akár a nővére.
- Beverly is ott van?
- Igen itt van. Gyere fel kiscsillag!
Kinyitottam neki az ajtót, pár perc után már fel is ért és a nyakamba ugrott.
- Csá Husi! - kiabálta.
Igen. Husi voltam. Kiskorában, mikor még nem igazán használta helyesen a szavakat, ezt a becenevet kaptam. Nem tudom honnan jött neki és azt sem, hogy miért, de nagyon aranyos volt. Bella és az én kapcsolatom mindig nagyon jó volt. Bármi történt, meg tudtuk beszélni, néha megvédtem Bevtől is, akárhányszor felmentem hozzájuk régebben, Bella mindig ott ült az ölemben. Nagyon szerettük egymást és ez a kötődés hála istennek, mai napig megmaradt.
- Szia csillagom! Hát te? - öleltem át szorosan.
- Anyáék itt vannak a boltban mellettünk. Átküldtek a nővéremhez, hogy nézzem meg él e még.
- Nagyon viccesek vagytok! Tizennyolc vagyok, nem három. Tudok vigyázni magamra. Egyébként nem akarsz megölelni?
Odrohant Beverlyhez is és öt is szorosan átölelte. Az ő kapcsolatuk is tökéletes volt. Bár néha Bev hagyta ordítani Bellát, de hát mit mondjak... Tinédzser volt. Egy tininek tér kell. De egyébként rengetegszer felkelt hozzá, odabújt, játszott vele, Bella volt a mindene. Egyszerűen imádták egymást.
- Nem maradhatok veletek? - kérdezte vidáman.
- Anyáékat megkérdezted?
- Nem... Úgy volt hogy ma a barátomhoz megyek.
- Hogy hova mész? - kérdeztük egyszerre.
- Te meg se szólalj Beverly! Te is így kezdted! - szólalt meg Beth.
- De én nem hét éves voltam!
- Tizenhárom... Nem sokkal jobb.
- Mit nyavajogtok? - szólt közbe Charlotte. - Tizenkilenc éves vagyok és az egyedüli élőlény akinek valaha sikerült odaszagolnia, az is a kutyám volt!
- Azért, mert te Sütivel mész szarni is! - mondta Beth.
- Elég! - kiabáltam. - Ennek semmi értelme. Egyébként... Ti mit kerestek itt azon kívül, hogy megetted a reggelimet? - fordultam Elizabeth felé.
- El akartunk hívni titeket plázázni. Kelleni fog pár cucc az egyetemre. Gondoltuk eljösztök velünk.
- Természetesen!

Egy fél óra múlva már el is készültünk és útnak indultunk a pláza felé. Végül Bella is velünk tartott, mert kikönyörögte az anyukájáéktól. Szóval így öten vágtunk neki ennek a mozgalmas délutánnak. Észrevettem, hogy Beverlyvel valami nincs rendben, de inkább nem kérdeztem rá, mert nem igazán voltunk olyan helyzetben. Gondoltam úgy is el fogja mondani, ha valami nagy baj van. Mindig ezt csinálta. Ha valami baj történt, csak végső esetekben osztotta meg velem, hiába mondtam neki mindig, hogy itt vagyok bármi legyen is a baj forrása. Mindeközben betértünk egy ruhaboltba, mert kellett volna még pár cucc az egyetemre. Kinéztem három ruhát és elindultam a próbafülke felé, hogy felpróbáljam őket. Mikor nyitottam volna az ajtót, régi jó ismerősömmel találtam szemben magam, Matthewal. Igazából ő sosem tudta ki vagyok, ahogy most sem ismert fel, csak bambán bámult rám, amiért majdnem letarolt, mikor kimentem.
- Sajnálom!
Ennyit tudott csak kinyögni. Matthew Beverlyvel kavart még Mike előtt. Igazi "rosszfiú" volt egyébként, legalábbis csak ezt képzelte magáról. Nem igazán sokáig kavartak, de hát Beverly oda volt érte, mit tehettem volna... Nem beszélhetem le mindenkiről, aki nekem nem tetszik. Nagyon rossz utakra terelte Bevet. Csak beszélgettek egymással, de már akkor más lett. Nem lehetett vele beszélgetni, rengeteget veszekedtünk, de én kitartottam. Végül csak úgy faképnél hagyott, én pedig visszamentem átvenni az eredeti ruhámat, visszatettem a helyükre a többit és kimentem a boltból.
- Menjünk enni, kérlek! - mondtam Charnek.
Így elindultunk a mekihez és leültünk az asztalokhoz. Megkaptuk a kaját, vidáman falatoztam, reménykedtem nem kell látnom senki mást. Erre felnéztem és kivel találtam szemben magam? Hát persze. Alex. A jó öreg Alex. Talán őt jobban utáltam az összes többinél. Nagyon elhitte magáról a dolgokat, de egyébként meg semmi tisztelet nem volt a srácban. Miatta is elég sokat veszekedtünk. Kezdtem ideges lenni a mai nap miatt, így inkább felálltam az asztaltól is és közöltem a lányokkal, hogy menjünk valami sötét helyre, ahol nem talál meg senki, így beültünk mozizni. Gondoltam rosszabb már úgy sem lehetne. Még el sem kezdődött a film, már megböktek hátulról.
- Ela? Milyen régen láttalak!
És ott ült. A volt legjobb barátnőm, aki tönkretette az életemet. Régen majdnem kirúgtak miatta a suliból és talán életem legnehezebb időszakában hagyott magamra. Nem bírtam tovább...
- A ku*va Isten ba***a meg már! Értem én, hogy az egyetem egy új élet meg ilyenek és ehhez le kell zárni a múltat és tiszta lap, de ez már túlzás!
Felálltam még mielőtt elkezdődött volna a film és kiviharzottam a teremből. Nagyon ideges voltam, ilyen nincs! Életem három megrontójával is találkoznom kellett ma, pont erre volt most szükségem. Leültem a lépcsőre, Bev pedig jött utánam.
- Jól vagy?
- Nem... Nem elég nekem a sátán otthon, még ezeket is látnom kellett ma. Borzasztó az egész...
- Hazamenjünk?
- Mehetnénk? Nincs már energiám semmihez...
Írtam egy sms-t Elizabethéknek, hogy hazamegyünk és már mentünk is a kocsihoz.

Beérve a lakásba levetettem magam az ágyra és meg sem akartam mozdulni. Tönkre ment az egész napom... Nem volt elég az itthon és az egyetem iránti feszültség, ezt is megkaptam. Bev bejött a szobába, a szekrényhez lépett és elkezdett lefelé vetkőzni. Mindig imádtam, mikor nagyon jól tudta, hogy nézem, de egy szót sem szól. A feneke volt a kedvencem, annyira szexi volt. Felpattantam az ágyról, odamentem mögé, átöleltem és a nyakát kezdtem csókolgatni.
- Azt mondtad, nincs energiád semmihez. - jegyezte meg gúnyolódva.
- Hozzád mindig van energiám.
Szembe fordult velem és belenézett a szemembe, perverz mosolyra húzva száját. Annyira jól csinálta... Teljesen megőrített. Mindig tudta, hogy bolondítson teljesen magába. Egyszerűen élvezte, hogy kívánom és oda meg vissza vagyok érte. Megvesztem ezekért a szemekért, a szájáért, amit most is beharapott. Felkaptam az ölembe, nekinyomtam a falnak, felnyögött. Csókolni kezdtem, mindenhol, ahol elértem. Nem lehetett betelni vele, annyira régóta kívántam már, hogy nem tudtam mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Lefektettem az ágyra, felé másztam, elindultam lefelé, végigcsókoltam a mellkasát, a hasát, a combját.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdeztem.
- Téged akarlak.
Megfordított hátra, most ő volt felül. Oldalra billentette a fejét, végigmért azzal a nézésével amivel a végső döfést adta, ismételten beharapta a száját. A melltartó pántomnál kezdett csókolgatni, elkezdze lefelé húzni. Belemarkoltam a fenekébe. Annyira égett bennem a vágy, hogy éreztem teljesen szétmar belülröl. Aztán megszólalt a telefonom. Oldalra néztem és láttam, hogy az egyetem az. Bocsánatkérően pillantottam Beverlyre, a telefonomért nyúltam, majd felvettem és kihangosítottam, hogy Bev is hallhassa.
- Jó estét kívánok! Daniela Smithel beszélek?- szólt bele egy öreg női hang.
- Jó estét! Igen kérem, miben segíthetek?
- Az imént zártuk le a kollégium beosztásait. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a felvételi vizsgák idöpontjai miatt, hamarabb kell beköltöznie.
Összenéztünk Beverlyvel.
- Mennyi az a hamarabb? - kérdeztem ijedten.
- Két nap múlva.
Nem tudtam mit mondani. Teljesen elsötétült körülöttem a világ. Abban a pillanatban fogtam csak fel, hogy minden amit szeretek és amit akarok, két nap múlva már nem lesz és ez ellen, nem fogok tudni mit csinálni...

3. Rész - Kincs ez a lány

És aztán? Elsötétült minden és összecsuklottam. Nem igazán emlékeztem másra, csak, hogy befektetnek egy ágyba. Reggel volt már mikor felkeltem, a redőny résein beszűrődött a napfény. Körülnéztem, Beverly szobájában voltam. Gyönyörű szoba volt egyébként, fehér falak tele képekkel és leddel, egy hatalmas franciaágy, természetesen fehér ágyneművel. Oldalra néztem az éjjeli szekrényre, ahol megláttam három évvel ezelőtt készült képünket, amit táncversenyen csináltunk. Egymást ölelve állunk rajta, miközben ő puszit ad az arcomra, én pedig vidáman mosolygok. Imádtam ezt a képet, mert tényleg boldog voltam ott és akkor. A kép mellett egy cetli volt, amin ez állt: Mivel tudom, mikor kelsz fel mikor részeg vagy, elmentem a boltba. Ja és tettem ki neked az asztalra egy pohár vizet meg egy aspirint. Azt hiszem kelleni fog... Sietek vissza hozzád! Szeretlek, babygirl.

Elnevettem magam. Nagyon jól ismert az biztos. Visszadőltem az ágyba, becsuktam a szemem és beszippantottam az illatát. Egyszerűen meg tudott bolondítani ez az illat. Végül sikerült felküzdenem magam és észrevettem, hogy csak egy melltartó meg egy bugyi van rajtam. Hát ez szuper... Kisétáltam a nappaliba, ahol megtaláltam a gyógyszerem. Legurítottam a vizet is, majd a mosogatóhoz sétáltam. Elmostam azt a pár tányért ami benne volt, aztán elindultam körbenézni. Voltam már itt egy párszor, de akkor még nem volt átalakítva. Ez a lakás csak a Beverlyé volt. Mike és ő összeköltöztek és Mike felvetette az ötletet, hogy éljenek itt, de Bev nemet mondott. Ezt a lakást csak önmagának szánta. És azt hiszem jól is jön az ilyen esetekben... Visszasétáltam a konyhába összedobni valami reggelit, de nem találtam mást, csak tojást, tejet meg vajat, így nekiálltam palacsintát sütni. Egy órával később hallottam nyílni az ajtót.
- Szívem, hazaértem!
Beverly szó szerint beesett az ajtón. Vagy hat szatyor volt a kezében tele mindenféle kajával. Nevetve odasétáltam és segítettem neki.
- Felvásároltad az egész boltot?
- Csak olyat vettem, amit szeretsz és nem tudtam mihez van kedved szóval...
Átkaroltam és nyomtam egy puszit a homlokára. Annyira aranyos volt, mikor próbált a kedvemben járni.
- Hát én meg a te kedvencedet csináltam. - mutattam az asztal felé amit szépen megterítettem.
Leültünk egymással szemben, egy darabig csöndben ettünk. Aztán felnéztem és Bev engem bámult.
- Mi az...?
- Semmi... Csak gondolkozom.
- Min?
- Amit tegnap éjszaka mondtál... Az mind igaz?
Lenyeltem az utolsó falatomat és felálltam, hogy elmossam a tányérjainkat. Bev jött utánam.
- Szóval? - állt elém.
- Nem akarok beszélni róla...
- Pedig fogsz.
Megpróbáltam kikerülni, de ő folyamatosan elém vágott.
- Beverly... Kérlek!
- Miért menekülsz állandóan?!
- Mert tudom, hogy ha megállok előtted és belenézek a szemedbe nem bírom tovább! Érted?
Beletettem a tányérokat a mosogatóba és nekitámaszkodtam a pultnak.
- Nem bírok a szemedbe nézni... - folytattam. - Nem bírok magammal. Sem az érzéseimmel. Nem akarom tovább eltitkolni őket.
Éteztem, hogy Bev hátulról átkarol.
- Akkor ne titkold.
- De ha hagyom, hogy felülmúljon...
- Csókolj meg úgy, hogy érezzem.
Hatalmasat dobbant a szívem.
- Hogy mi...?
Maga felé fordított, majd belenézett a szemembe azzal a pillantással, amivel megbolondított négy éve.
- Jól hallottad. Csókolj meg úgy, hogy érezzem.
Úgy döntöttem nem foglalkozom tovább azzal, hogy mi a helyes és mi nem. Felemeltem és felültettem a konyhapultra. Hírtelen és gyorsan történt... de ahogy megéreztem a száját az enyémen, teljesen kizártam mindent. Bev átkarolt a lábával és közelebb húzott. A testünk tökéletesen illeszkedett a másikéval, ahogy hozzámsimult. Beletúrtam a hajába, úgy csókolt, hogy majdnem belepusztultam, a gyomrom beleremegett. Az a száj... Erre a szájra vártam évek óta. Szokásosan meg volt duzzadva, imádtam, egész nap érezni akartam. Tökéletes szája volt, maga a lány tökéletes!
- Várj... - húzódtam el levegőhöz kapkodva. - Ezt nem lehet...
- Komolyan most akarsz leállni? - húzott vissza.
A nyakamat kezdte csókolgatni. Egyszerűen megbolondultam, alig bírtam ki, hogy ne kapjam fel és vigyem a szobába, de tényleg nem tehettem. Eltoltam éppen annyira, hogy a szemébe nézhessek.
- Még barátod van, addig igen.
- Eddig sem érdekelt. Miért pont most?
- Mert nem akarok tönkretenni semmit...
- Aha, akkor miért is bámulod így a számat?
Elpirultam. Teljesen magáévá tett. Imádtam az övé lenni. Nem is akartam másé lenni.
- Mert imádom...
Közelebb hajolt, beharapva a száját. Ez volt az a pillanat, mikor teljesen megvesztem. Két dolog volt amitől teljesen kifeküdtem... Mikor beharapja a száját és közben végig a szemembe bámul.
- Lehet, hogy színész leszel baba. De ezt nem tudod megjátszani. Az enyém vagy érted?
- Mondd mégegyszer...
Már olyan közel hajolt, hogy éreztem ahogy számhoz érnek ajkai.
- Kiba**ottul az enyém vagy.
- Kiba**ottul?
- Kibeba**ottul!
Mikor újra megcsókolhattam volna, megszólalt a kapucsengő. Micsoda égés... Beverly leszállt a pultról és a telefonhoz sétált.
- Igen? - szólt bele. - Oh, hogy te vagy az... Persze, gyere csak.
Szomorú arckifejezéssel nézett rám. Tudtam, hogy ki fog belépni azon az ajtón.
- Akkor most megint úgy fogunk tenni, mintha nem lenne köztünk semmi? - kérdeztem.
- Daniela, ne csináld...
- Mit? Az imént csókoltalak meg! És most feljön ide és bámuljam, hogy vele is ugyanezt csinálod? Nem Bev. Nem vagyok hajlandó.
Gyorsan odasietett hozzám és nyomott egy utolsó hosszú csókot a számra.
- Kérlek, maradj... Nem sokáig lesz itt. Maradj az enyém.
Ezek után hogy hagyhattam volna ott? Így durcás arckifejezésemmel leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Ezután Mike lépett be az ajtón dühösen.
- Mégis hol voltál ha? Egész este kerestelek! Átjöttem ide, nem voltál itt. A szüleidnél is kerestelek! Azt mondták hazamentél, de sehol nem voltál, hívtalak, írtam!
- Vele voltam. - mutatott felém.
- Hát ez szuper... - forgatta a szemét.
Legszívesebben felálltam volna és bemostam volna neki egyet. El akartam mondani neki mi történt az imént a barátnőjével, de nem tettem. Beverly miatt nem. Nem akartam elcseszni az életét.
- Azért egy kicsit nagyobb tisztelettel sógor! - szóltam oda.
- Most komolyan erről fogsz nekem papolni? Hogy mi a tisztelet?
Mike és az én kapcsolatom akkor romlott meg, mikor pár éve sokszor megbántotta Beverlyt. Nálam elég egyszer eljátszania magát egy embernek és én nem akartam így látni Bevet majdnem minden nap. Ha valakit szeretünk, akkor nem bántjuk állandóan. Szóval én onnantól nem voltam hajlandó vele beszélgetni. Elmondtam neki, hogy nem érdekel mit csinál de hagyjon ki belőle és Bevnek is mondtam, hogy nem fogom szeretni, sem beszélni vele. Hála istennek nem is kényszerített rá, így is nehéz volt nekem végignézni ezt az egészet. Persze segítettem nekik mindig, ha nagy baj volt, mellettük voltam a nehez időkben, de ennyire voltam hajlandó. Inkább nem szólva semmit a telefonomhoz nyúltam és írtam a csoportba a lányoknak:

Felpattantam a kanapéról és berohantam felöltözni. Pár perc után Bev jött utanam.
- Már megint menekülsz?!
- Nem, most tényleg baj van! Charlottenak balesete volt, rohanok a kórházba.
- Nemsokára utanad megyek jó? De el kell intéznem...
- Ne! Ne folytasd. Beszéljétek meg, most neked ez a fontos.
- De én veled akarok menni...
- Most tenyleg nincs időm vitatkozni... Mennem kell!
Beverly odajött hozzám, szorosan magához ölelt, úgy csinált, mintha most találkoznánk utóljára.
- Megértem... De utánad fogok menni.
Egy szomorkás mosolyt vetettem felé, megpusziltam a homlokát, majd elindultam az ajtó felé.
- Bev... - fordultam vissza hozzá.
- Igen?
- Bar itt áll kint és ki tudja mi lesz ezután...
Megfogtam az állát és felemeltem a fejet, hogy végig a szemembe nézhessen.
- De arra megesküszöm... - folytattam. - Hogy egyszer még nagyon szerelmes leszel belém.
Még egyszer utóljara lehajtotta a fejét, beharapta a száját és rámmosolygott. Én pedig kiviharzottam az ajtón Mike mellett, büszke mosollyal az arcomon.

A kórház felé igyekeztem, ami csak pár sarokra volt innen. Szerettem ezt a várost, minden közel volt egymáshoz. Fürgébbre vettem lépteimet. Nem bírtam lemosni a vigyort a képemről. Életem egyben legrosszabb és legjobb napja volt! Minden amire vágytam, amit akartam, minden célom, egyszerűen ma csak beteljesült! A legnagyobb álmom. Annyiszor fel akartam már adni ezt az egészet, le akartam mondani róla, de nem tettem és ez volt életem legjobb döntése. Beérve a kórházba azonnal a recepcióhoz mentem.
- Elnézést! - szóltam oda a nőnek. - Meg tudná nekem mondani, melyik szobában van Charlotte Johnson?
- Milyen ügybe hozták be?
- Elütötte egy biciklis.
Annyira komolyan mondtam ki hírtelen, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. Úgy látszott a recepciós is próbálja nem mosolyra húzni a száját.
- Khm... Kérem, a háromszáznégyes szobában találja!
- Köszönöm!
A lift felé vettem az irányt. A harmadik emeletig mentem csak, de amint kiszálltam olyan labirintus fogadott, amin ha bele pusztulok sem jutok át. Elindultam a baleseti olysztály felé. Háromszáz, háromszázkettő, háromszázhárom és... Bingó! Benyitottam és ott feküdt a legjobb barátnőm, mellette Elizabeth.
- Végre, hogy itt vagy! Már vártunk.
- Jól vagy Char? - ültem le a másik oldalára.
- Hát...
- Mit játszod meg magad? A kislábbujjad tört el! - vágott közbe Beth.
- Komoly balesetet szenvedtem Elizabeth Smith! A gyerekemet is elvesztettem!
- Mit vesztett el? - lépett be az orvos.
- Kérem ne is foglalkozzon vele, biztos a fejét üthette be legjobban. Nem küldené el egy koponya CT-re? Ráférne.
- Nem szükséges! Holnap reggel hazaengedjük! Nem sérült semmilyen fontos szerve. Ha valamire szüksége van, szóljon kérem!
Még egy utolsót biccentett felénk és kiment a szobából.
- Igazából már régen el akartam törni valamimet. Hát... Itt volt az idő. Megmentettelek vele!
- Ha van biztosításod, kapsz pénzt. - húzta fel a vállát Beth.
- Ne legyél már ilyen suttyó paraszt! És ha téged ba**ott volna el egy kamion? Akkor mi lenne? - szóltam le.
- Nyugodt életem.
- Mi történt Beverlyvel? - fordult felém Char, ezzel normális utakra véve a beszélgetést.
- Reggel az ágyában ébredtem. Ő elment vásárolni, én meg addig rendet raktam. Aztán mikor megjött leültünk reggelizni és megkérdezte komolyan gondoltam e amkt momdtam neki aznap este. Nem hagyott békén, mondtam neki, hogy nem akarok beszélni róla, de ő csak kierőszakolta belőlem. Kénytelen voltam neki elmondani mindent... Aztán megcsókolt. És ez így ment volna tovább, ha Mike nem csenget.
- Szerintem engedd el.
Mondta Beth, majd előhúzott egy üveg hubertust a táskájából.
- Te normális vagy? Ez egy kórház!
- Igen tudom, ez itt egy ágy, az meg ott egy szék, ez pedig a boldogság, amit most magamba öntök! Ti mondjátok állandóan, hogy legyek pozitív!
- De nem azt mondtam vegyél inni minden áldott nap! - mondtam kétségbeesetten.
- Van akit a szex nyugtat le és van akit az alkohol. Ha már szexelni nem szexelhetek, legalább a napi jó kedvem legyen meg.
A fejemet csóválva csak elgondolkoztam azon, hogy vajon miért is pont őket választottam a legjobb barátnőimnek. Aztán mikor Beth kibontotta a hubertus és Char infúziójába akarta önteni, rájöttem. Hihetetlenül bolondok voltak, de élvezték az életet. Főleg Beth. Sötét, szinte már fekete haja volt. Vékony volt és szexi, kis bociszemei voltak. Imádtam. Magát a megjelenését is, mikor belép valahová és mindenki jobb kedvre derül. A nevetése volt a kedvencem, igazából olyan volt mint hat epilepsziás fóka, de hát mit mondhatnék... A mindenem. Charnek világos barna, szőkés haja volt. Céltudatos és merész csajszi volt, akármikor fel tudtam idegesíteni, minden áldott nap lehülyéz, de hát én akkor is imádom. Megmosolyogtatott ez a két dilis csajszi, de nagyon jól tudtam, hogy a legjobb helyem van mellettük és semmi pénzért nem cserélném le őket semmire.

Késő este volt már, mikor Beverly megérkezett hozzánk. Char és Beth is elaludtak, én pedig csak ültem ott és gondolkoztam. Bev lépett be az ajtón kávéval a kezében.
- Szia életem. - suttogta. - Gondoltam szükség lesz rá!
Vetettem felé egy hálás, álmos mosolyt és belekortyoltam a jó meleg kávémba.
- Köszönöm!
- Beszélhetnénk... valami nyugisabb helyen?
Válasz képpen csak bólogattam. Kimentünk a folyosó végére, ahonnan kiláttunk a városra. Hűvös nyári szellö csapta meg az arcomat, imádtam az évszaknak ezt a részét. Hamarosan beköszönt az ősz.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdeztem.
- A csókról...
- Nem kell mondanod semmit. Tudom, hogy nem történhet meg többet és, hogy szerinted hanygoljuk egymást egy darabig még ki nem szeretek belőled és fogjam vissza az érzelmeimet.
- Ela, ezt évekkel ezelőtt mondtam...
- De mondtad! És több alkalommal is.
- Mit gondolsz? Tizenhárom évesen tudnom kellett volna, hogy ki mellett kötök ki? Figyelj, sajnálom... Sajnálom, hogy annyiszor lepattintottalak. Féltem oké? Féltem tőled! Mert tudtam, hogy te bármire képes lennél miattam. Azt hittem el fog múlni és minden a normális kerékvágásba megy, de nem. Már tudom, hogy nem.
- Nem tudom mit mondjak most erre...
- Semmit! Csak kérlek... Gyere haza velem! Legyél velem. Na... Szeress már!
Nevetésben törtem ki.
- Minden áldott nap ezt hallgatom.
- Akkor szeretsz? - ölelt át.
- Kiba**ottul.
- Kiba**ottul?
-Kibeba**ottul.
Nem tudom, mi volt az a dolog, ami ennyire megfogott Beverlyben, de az nagyon. Egy percnél nem akartam tovább távol lenni tőle. Ő tipikusan az a lány volt, akiért megéri a küzdelem. Mert egy kincs volt. Anya is megmondta régebben... "Kincs ez a lány.". 
Mai napig minden nap eszembe jut. Édesanyám nem igazán szerette az előző kapcsolataimat, egyenesen utálta őket. Egyedül Bev volt az, akit elfogadott és szeretett. Akárhányszor nálunk volt, ő mindig elbeszélgetett vele. A barátaim is imádták, pedig ők is ellenezték a régieket. Beverlyt mindenki szerette. Bár egy ilyen csodát ki ne szeretett volna?
- Megyek még elköszönök jó?
- Persze!
Nyomott a homlokomra egy hosszú, lágy puszit majd elindult a lift felé. Bementem a barátnőimhez, akik még mindig békésen aludtak, nem volt szívem felkelteninőket, így hagytam nekik egy cetlit azzal, hogy szeretem őket és hívjanak fel, ha bármi kell. Bev után vettem az irányt, aztán beszálltam mellé a kocsiba. Hazáig csak pár szót váltottunk a másikkal. Nem igazán találtunk szavakat a mai után. Beérve az ajtón ledobtam a táskámat és lehuppantam a kanapéra, Bev pedig szorosan hozzámbújva.
- Akkor most itt alszol?
- Csak, ha veled aludhatok.
- Csak velem aludhatsz.
Felnevetett, majd rámnézett.
- Mint régen táborban igaz?
- Soha nem tudnám elfelejteni!
- Akkor aludtunk együtt először. Vizes törcsivel takaróztam.
- Te ragaszkodtál hozzá! Egyébként is... Reggel arra keltem hogy leráncigálod rólam, szóval hajnali hattól fagyoskodtam!
Már mind a ketten nevettünk. Imádtuk azt az öt napot tánctáborban, teljesen függetlenül voltunk ketten és senki más.
- Mit gondolsz, mi lesz velünk? - kérdezte egy kis idő után.
- Fogalmam sincs... Egyelőre sodródunk az árral aztán... Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgaink.
- Játszunk.
Kitágult szemekkel ránéztem.
- Mégis mi a francot akarsz te játszani hajnali egykor?
Perverz mosolyra húzta a száját, azonban utána megkomolyodott. Kisimított egy hajtincset az arcomból.
- Csókolózzunk. Küldjünk egymásnak jóreggelt, jóéjt üzeneteket. Legyünk féltékenyek egymásra. Bolodnítsuk meg a másikat. Tudod ki veszít?
- Azt hiszem ezt már elvesztettem...
- Nem. Az veszít, aki először mondja ki komolyan, hogy "szeretlek".
- És ebből nekem mi hasznom van?
Közelebb hajolt, lágy csókot lehelt a számra.
- Hát én.

2. Rész - Minden és semmi

Egy évvel ezelőtt...

Az éjszaka kellős közepén arra keltem, hogy valaki hátulról átkarol. Fülledt volt a levegő, nyár vége, pár hét múlva pedig egyetem. Megfordultam és amint megláttam ki az, gyorsan kihámoztam magam a karjai közül és felültem. Kitöröltem az álmot a szememből, beletúrtam a hajamba, majd elindultam a tükörhöz. Egy árva karcolás sem volt rajtam, rendesen fel voltam öltözve, tudtam hogy nem történt semmi, még sem értettem Mike mit keres az ágyamban. Magam mögött láttam, hogy a padló telis tele van poharakkal, félig megrágott kajával és pár chipses zacskóval. Megindultam a konyha felé, hogy csináljak magamnak kávét, de már valaki megelőzött, ugyanis már a nappaliban éreztem az illatát. Leültem egy bárszékre és merészen bámultam az elém táruló szépséget. Beverly éppen tojást sütött, csak egy lenge fehér ing volt rajta amit valószínűleg a szekrényemből vehetett ki és egy fehér csipkés bugyi.
- Mikor fogsz már végre leszokni a fenekem bámulásáról?
Megfordult és egyenesen a szemembe nézett, azokkal a szikrákat szóró szemeivel, miközben kacéran mosolygott.
- Én ugyan nem...
- Nem kell az ártatlan.
Lekönyökölt a pultra, közben úgy ette a kenyeret, mint amit éppen most erőszakol meg szájjal. Utáltam, hogy ezt csinálja velem.
- Kora reggel van... Fejezd be.
- És ha nem?
Beverly és az én barátságom eléggé furcsa volt. Tizennyolc évesek voltunk de már négy éve minden nap le tudott venni a lábamról. Egyszerűen imádtam, ahogy játszik velem, pedig nem szabadott volna hagynom. Réges régen találnom kellett volna már valaki mást, de őt soha senki nem tudta felülmúlni. Valahogy mindig visszajött a képbe. Nem lehetett megunni ezt a beteges mégis izgató játékot. Pont ma van négy éve, hogy beleszerettem és ezt ő nagyon jól tudta és bár csúnyán fog hangzani, de kijátszotta ellenem. Nem úgy, ahogy mások gondolnák, ha elmesélném, szóval nem élt vissza vele, de pontosan tudta mit kell tennie, hogy magánál tartson. Az övé voltam, teljes egészemben. Beverly lejjebb tekerte a gázt, majd átsétált a pult másik oldalára és egyenesen az ölembe ült.
- Mondtam már, hogy hatással vagyok rád baba.
- Én meg mondtam már, hogy ne hívj így...
Pedig istenem, hogy imádtam...
- Hová tűntél tegnap este? - kérdezte, miközben a hajamat csavargatta.
- Fogalmam sincs... Bementem a szobámba valamiért, aztán szerintem elaludtam. A többiek?
- Mind hazamentek csak én és...
- Igen tudom, ott van bent. - böktem az ajtóm felé.
Szomorúan rámnézett, majd szorosan hozzámbújt.
- Annyira...
- Nem, nem akarom hallani.
Átkarolta a nyakam és felemelte a fejét hogy a szemembe nézhessen.
- Meddig fogjuk még csinálni ezt? - kérdezte alig hallható hangon.
- Én úgyis megyek el három hét múlva. Nem mindegy mi lesz?
Lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni, mert tudtam, hogy elsírnám magam. A tudat, hogy a barátja a szobámban holt részegen fekszik, ő pedig az ölemben van, nem tudtam elviselni. Négy éve ment ez a hatalmas cirkusz, amiben én játszottam a bohóc szerepét és ő volt a porondmester. Azóta ő és Mike szakadozva, de együtt voltak. Hol szakítottak, hol meg imádták egymást. De valahogy mindig ott voltam én... Az örökös beteg szerető. Mert annak éreztem magam. Állandóan húztuk egymás agyát, flörtöltünk egymással és nem álltunk le akkor, mikor kellett volna. Őszinte legyek, néha elgondolkozom milyen helyzetbe keveredtem én, de aztán rájöttem, mennyire élvezem és, hogy én sem akarom befejezni, akkor sem, ha be kellene. Végül felemelte a fejem és nyomott egy lágy puszit az arcomra.
- Megígérted, hogy nem hagysz el. Ugye nem akarsz?
Megfogtam a kezét, a számhoz emeltem és minden egyes ujját végigpusziltam.
- Soha nem mondanék le rólad ezt te is tudod.
Beverly közelebb hajolt, mindaddig még nem éreztem a számon a kifújt leheletét. Hírtelen megzörrent az ajtó kilincse és mind ketten felkaptuk a fejünket. Beverly kimászott az ölemből és visszament a gáztűzhelyhez. Mike botorkált ki a konyhába, enyhén borostás arcal, egy szál fecskében. Hihetetlenül másnapos feje volt. Odaséltált Beverly mögé, szorosan hozzásimulva és szétcsókolgatva az arcát. Utáltam ezt bámulni. Persze én is szoktam ezt csinálni, ahogy minden ember, de nem így, ez már nekem sok volt.
- Na jó, azt hiszem megyek és rendbe szedem magam.
Megindultam a szobám felé és magamra zártam az ajtót. Lehuppantam az ágyra és a plafont bámultam. Három hét múlva kezdődik az egyetem és fogalmam sincs mi lesz velem, de egy dologban biztos voltam. Színésznő akartam lenni. Nagyon régen vártam már a pillanatot, hogy elhúzhassak innen a színművészetibe és soha többé ne kelljen látnom ennek a gyereknek a fejét. Mert persze ha Beverly jött, Mikenak is muszáj volt. Egyszerűen gyűlöltem... Gyűlöltem, hogy minden áldott nap azzal az egoista vigyorral bámult rám, mintha Bev a tulajdona lett volna. Utáltam, hogy minden nap szembesülnöm kell vele, hogy nélküle keltem fel. Utáltam, hogy ő bármikor odaállíthatott egy csokor virággal a háza elé. Utáltam, hogy végig kell néznem minden egyes csókukat... Hogy az a száj nem az enyémen van. Hogy nem én karolom át. Hogy nem mondhatom minden nap a szemébe mennyire szeretem és adjon nekünk egy esélyt mert higyje el, hogy én boldoggá teszem. Persze Mike is, de teljesen más a kettő. Tetszeni akartam neki. Azt akartam, hogy ha meglát az a bizonyos "Azt a kurva..." játszódjon le a fejében. Utáltam, hogy Mike egyfolytában arra hajtott, hogyan versenyezzen velem, pedig nem is tud semmit. Miért kell mindig versenyezni? Persze Bev nagyon jól nézett ki, gyönyörű lány volt. Tökéletes alak, céltudatosság, akarat. Csábító volt és szexi. De soha nem éreztem a tulajonomnak. Én mindig azt imádtam, aki. Az apróbb dolgokat... A mosolyát, amit annyiszor felvillantott ha velem volt. A nevetését, mikor megnevettetem. Mikor séta közben annyira elmerengett, hogy megfogta a kezem. A hirtelen puszijait amiket szintén séta közben kaptam. A szoros öleléseit. Azt hiszem... először a kezébe szerettem bele. Aztán szépen lassan a mosolyába, a tekintetébe, az illatába. Valahol viszont nem akartam elmenni, mert akkor minden jót ami valaha történt velem, itt kellett volna hagynom. Be kell vallanom, képtelen voltam már lélegezni is nélküle. Ő a másik felem, a mindenem, olyan, mintha önmagamból hagynék itt egy darabot. Magammal akartam vinni. De ő teljesen máshová indult el én pedig végre gondolni akartam az álmaimra. Eddig mindig azzal foglalkoztam, mi a jó másnak. Szeretném úgy alakítani, hogy nekem is jó lehessen. A merengésből az ajtókopogás ébresztett fel.
- Daniela, én vagyok...
Kellett pár másodperc, hogy képes legyek válaszolni.
- Nem akarok most beszélni.
- Kérlek... Ne tolj el magadtól.
Végül egy hatalmas sóhajtást követve odaugrottam az ajtóhoz, kikulcsoltam, majd visszahuppantam az ágyamra. Beverly odajött, megfogta a kezem és leült mellém.
- Figyelj, tudod, hogy én igyekszem úgy alakítani, hogy neked is jó legyen ez a kellemetlen helyzet.
- Bev, ez az egész nem ilyen egyszerű. Jó pár éve ezt csináljuk, Mike mit sem tud...
- És nem pont ezért vagyunk mi olyan jók együtt? - húzódott közelebb.
- Nem mehet ez örökké...
Könnyek fojtogattak. Hatalmas gombóc ként akadt meg a torkomon és könnyezni kezdtem. Borzasztó érzés volt így élni, hogy minden áldott nap ez ment és nem volt enyém a kéz, ami most éppen a kézfejemet simogatta.
- Ha kell, eltűnök az életedből örökre és hagyom, hogy túllépj rajtam... Rajtunk.
A homlokom az övéhez támasztottam. A könnyek marták az arcomat.
- Nem akarom, hogy eltűnj... - suttogtam. - De még ha el is mennél, az sem oldana meg semmit. Mert itt vagy.
A kezét a szívemhez emeltem, ami vadul kezdett kalapálni az érintésére. Ujjai az ingem gombjaihoz tévedtek. Annyira akartam őt, hogy az már fájt. De nem lehetett.
- Nem csinálhatjuk ezt... - húzódtam el.
- Hát jó... Tudod hol találsz, ha esetleg keresnél.
Beverly felállt és elindult az ajtó felé. Még egyszer utóljára szomorúan visszanézett rám, majd elment.

Pár óra múlva még mindig az ágyamon feküdtem. Nem bírtam felkelni. Mindent akartam, de egyben semmit. Nem akartam elrontani az életét. Bár már felnőttnek tekintettek minket, még nem voltunk azok. A kor csak egy szám. Azt akartam, hogy még éljen, bulizzon, élvezze az életet. Még ráér elkötelezni magát valaki mellett, aki lehet én leszek, de lehet nem. Fájt ezen járatni az agyam, úgyhogy felküszködtem magam az ágyról és megindultam a konyhába egy pohár vízért. A pulton találtam egy cetlit, amin ez állt: Sajnálom... Majd hívj babám. Szeretlek. Babygirl.
Babygirl... Tizenhárom éves kora óta így hívtam és imádta. Ez a becenév csak a miénk volt és csak én hívhattam így. Legszívesebben utána mentem volna és a szemébe mondtam volna mindent, amit érzek, de nem tehettem. Így eldöntöttem, hogy elmegyek inni. Soha nem szoktam, nagyon ritkán járok el a barátaimmal, de most szükségem volt rá. Felkaptam a piros-fekete kockás ingemet, a fekete farmernadrágomat, tettem fel egy kis piros rúzst és már kint is voltam az ajtón. A város ahogy mindig, most is hangos volt. Az emberek vidáman nevetgéltek az utcán. Mindenki bulizni indult a barátokkal, én meg itt sétáltam egyedül és rá gondoltam... Egyszerűen kell nekem. Kell az ölelése, a csókja. Hallani akarom a hangját, mikor azt mondja, hogy szeret. Érezni akarom az illatát. Tudni akarom, hogy az enyém. Kábé tizenegy óra volt, mire a szórakozó hely elé értem, ahol kígyózó sor állt. Elindultam a vége felé, de aztán kiabálást hallottam. Megfordultam és ott álltak az osztálytársaim. Legalábbis a volt osztálytársaim. Elizabeth és Charlotte integettek nekem veszettül a sor elejéről. A gimi óta legjobb barátnők vagyunk, de elváltak útjaink a nyárra. Mind a hárman más-más egyetemekre megyünk, így nem nagyon van időnk egymásra. Beth egy vékony magas lány volt, még is nyolcvan százaléka idegesség. Leginkább külsőleg hasonlítottunk, olyanok voltunk akár az ikrek, de belsőleg is voltak közös tulajdonságaink. Char pedig olyan volt, mint a második anyám. Rengeteg dologban segített az életben, még akkor is, ha egy nap négyszer elmondtam neki. Azon volt mindig, hogy nekem jó lehessen. Imádtam őket, nélkülük a gimnáziumi éveim a pokolig süllyedtek volna.
- Lányok! Hát ti?
- Csak jöttünk inni!
- Jöttél inni. Én csak azért jöttem, mert nincs más aki vigyázna rád. Valakinek pedig muszáj, szóval...
- Elengedtem. - legyintett Beth. - Én ma inni akarok és fogok is!
- Örülök neki. Csak ne csinálj semmi hülyeséget, mert akkor magyarázkodhatok anyádnak, hova tűnt a szüzességed.
- Az már régen nincsen.
Char és én kitágult szemekkel bámultunk Elizabethre.
- Szóval... - törtem meg a csendet. - Most, hogy így összegyűltünk, akár be is mehetnénk.
Barátnőim társaságában hát nekiindultunk az estének. Bent mindenki jól érezte magát, bulis volt a hangulat. A pult tele volt üres poharakkal, a mosogatók nem győztek a rengeteg emerrel. Beth elindult valamit inni hozni, addig Charlotte meg én leültünk egy bárszékre.
- Szóval, te miért jöttél? - fordult felém.
- Miért gondolod, hogy bármi okom lenne rá?
- Azért mert te nem szoktál csak úgy elmenni inni egyedül.
Szomorkás mosolyt erőltettem magamra.
- Megint gondok vannak...? - simította meg a combom.
- Tegnap buliztunk... Szokásosan húztuk egymást. Ott volt Mike is. Reggel az én ágyamban ébredt.
Char boci szemeivel pislogott rám.
- Nem történt semmi. - nyugtattam. - Valahogy odakeveredett. Én pedig nem keltem fel rá. Reggel otthagytam, kimentem kávét csinálni és ott volt Beverly. Beszélgettünk, aztán kicsit összekaptunk és elmentek. Úgyhogy, most itt vagyok.
- Nem fogod abbahagyni... Igaz?
Válasz képpen csak ráztam a fejem. Nem akartam lemondani róla.
- Félek, hogy ha elengedem, minden küzdelmem elveszik. Azt akarom, hogy a lelke mélyén ott legyen az, hogy valaki küzd érte. Semmi nem lehetetlen, ahogy mi sem, csak hát...
- Figyelj. Lehet, hogy érez irántad valahol eldugva valamit. Nem mondom, hogy szerelmet. De valamit biztos. Szeret téged nagyon, tudja, hogy boldoggá tennéd, királynő ként kezelnéd. És bár nincs rá szüksége, de te megtennéd. Annyi mindent tettél már érte. Hidd el, ő ezt mind észben tartja. Tudja, hogy küzdeni fogsz érte. És nem él vissza ezzel. Sőt, odafigyel rád. Mindig odafigyelt az érzéseidre, hogy ne fájjon neked annyira. Egyszer talán úgy dönt, veled akar lenni. És akkor... Akkor a világ legboldogabb embereivé teszitek majd egymást.
Charlottenak mindig sikerült megmosolyogtatnia. És talán igaza volt... Talán egyszer majd boldoggá tehetem. A sajátom nem számít, de az, hogy Beverly a legboldogabb legyen, az mindennél jobban. A beszélgetést Elizabeth szakította meg, ahogy lepattant mellém a székre és az asztalra vágott egy üveg tequilát, meg három poharat.
- Itt vagyok és hoztam boldogságot! - vigyorgott rám.
Ezt a mosolyt felváltotta a durcás arca, ahogy ránk nézett.
- Már megint meghalni jöttünk? - kérdezte.
- Nem...
- Hát akkor? Engedj el mindent! Érted? Nézz rám. Olyan nyugodt vagyok, akár a harmat! Én mindent leszarok. Hárman basztak át az utóbbi három hónapban és? Érdekli a fa**omat! Igyunk!
- Én terhes vagyok, nem ihatok. - szólalt meg Char.
- Három éve ezt hajtogatod! Hogy nem szültél meg három év alatt?
- Adottság Beth, adottság! - kacsintott.
- Na nekem mára elég, menjünk táncolni, de előbb igyunk egyet!
Miután kiürült a poharunk, mind a hárman felálltunk és elindultunk táncolni. Egy fél óra után éreztem hogy kezd beütni az a pár pohár amit lehúztunk tánc közben. Két srác odamerészkedett Beth mögé, mire ő szépen átszökdécselt mögém és kikerülte őket. Látszott rajta, hogy már nem teljesen százas, de most mit tehettem volna. Jól akartam érezni magam. El akartam terelni a figyelmet az otthon történtekről.
- Char, kezdek rosszul lenni... - támaszkodtam meg.
- Érdekli a tökömet, nem látod azt a kiba**ott sárkányt a sarokban?! - bújt hozzánk Beth.
- Na jó, én aki az egyetlen józan köztetek, azt mondom üljetek le.
- Nem! Táncolni fogok!
Nem is eszméltem igazából mi történik velem. Csak annyit tudtam, hogy Elizabeth húz a pult felé. Felálltunk és elkezdtünk táncolni. Pár perc múlva arra eszmeltem, hogy Char ölében fekszem, Beth pedig a pulton énekel mellettünk. Hallottam, hogy fölöttem Charlotte beszélget valakivel a telefonján.
- Igen, hát... Nagyon kiütötték magukat.
- Én nem vagyok részeg! - nyújtotta fel a kezét Elizabeth.
- Ne játszd túl Beth, ne játszd túl! Sajnálom Beverly. Nem bír magával.
Erre a névre felpattant a szemem. Bárki mást, még anyut is szívesebben elviseltem volna most és azt, hogy ő megmondta, mint Bev csalódott arcát.
- Ne... - nyöszörögtem.
- Szóval Beverly? Ugye eljössz érte? Nagyon kivan és kétlem, hogy őt is hazajuttatom. Még ezt a strapakancát is haza kell szállítani. El tudsz? Rendben. Köszönöm!
Char együttérző arcal lenézett rám.
- Muszáj volt felhívnom. Meg kell mondanod neki.
Könnybe lábadt a szemem. Nem akartam, hogy így kelljen látnia. Utóljára két éve látott így, azóta soha. Boldoggá akartam őt tenni, nem csalódottá. Mosolyt akartam csalni az arcára. Elmondani neki ezerszer, mennyire szeretem és mennyire büszke vagyok rá. Annyira akartam...

Egy órával később már a ház előtt ültünk józanodni. Valamilyen szinten már az én fejem tiszta volt, de Beth még mindig küzdött ujjainak megszámolásával. Egy piros mazda fordult be a parkolóba, tudtam, hogy itt a vég. Beverly szállt ki belőle, egy fekete nike melegítőben és egy fehér atlétában. Még így is annyira gyönyörű volt.
- Csodálatos vagy és nagyon szeretlek! - kiabáltam neki.
- Ne ordíts! Részeg vagy és bajban is vagy. - fonta keresztbe karjait.
- Ne haragudj rá Beverly, az én hibám, én engedtem neki, hogy igyon. - nézett fel rá Beth a földről.
- Azt hiszem, ideje hazavinnem. - szólalt meg Charlotte. - Jó éjszakát lányok és még egyszer köszönöm neked Bev. Hihetetlen lány vagy.
Még egy utolsó mosolyt vetett felénk, majd felsegítette Elizabethet a földről és elindultak az autó felé. Beverly és én szótlanul sétáltunk. Nekitámaszkodtam a kocsinak és csak bámultam a földet. Pár perc után felnéztem és engem bámult.
- Tessék csak. Csessz le. Most jön az a rész, mikor elmondod, hogy csalódtál bennem és nem akarsz látni többet...
A könnyeimmel küzködtem. Utáltam így érezni magam. Meg akartam felelni neki. De így hogy? Bev odalépett hozzám és kisimított egy hajtincset az arcomból.
- Nem haragszom rád. És nem is okoztál csalódást. Egyszerűen nem értem, miért így kell megoldanod a velem való problémáidat. Folyton elmenekülsz előlem. Azt hiszed így meg fogjuk tudni oldani?
- Tudod te, milyen felkelni így minden áldott reggel? Van róla fogalmad, milyen ezt végignézni? Bev, szeretlek! Annyira szeretlek!
Megfogtam a derekát és odahúztam magamhoz.
- Muszáj együtt lennünk. Nem érted? Nem veszed észre, hogy mióta ez van, azóta minden szar? Azt, hogy azóta semmi nem igazi és én nem tudok örülni az esőnek sem, meg annak sem ha mosolyognak rám. Veszettül akarlak téged. Egyfolytában azt érzem, hogy nem érdemes belélegezni a levegőt, mert hiányzik belőle a leheleted. Érted? Asszem bele fogok ebbe halni. Főleg ha reggelire, ebédre, meg vacsorára is cigarettát eszem. Kész. Pedig muszáj együtt lennünk. Ezen kívül más nem érdekel. Hazudni pedig nem fogok. Nem bírom megfogni más kezét, nem tudok másra figyelni. Hogyan is tudnék, ha mindenhol ott vagy velem? Mindent veled beszélek meg, minden mozdulatom olyan, mintha melletted állnék és te fürkésznél a szemeiddel. Neked akarok megfelelni... Minden döntésemmel, minden cselekedetemmel. Pedig nem vagyok skizó, hidd el. Önmagam vagyok. Ugyanaz a személy. Nem szakadtam szét, mikor elmentél. Sőt... El sem mentél, csak nem vagy velem...
Nem éreztem még őt ennyire közel magamhoz, mint amennyire most voltunk. Végre megtörténik. Az, amire négy éve vártam. És aztán...

1. Rész - Kezdetek kezdete

Kedves olvasóim!

Ezt a blogot azért hoztam létre, mert úgy gondolom, mindenkinek van egy őrült álma. Hát igen... Benne van a mondatban az "ÁLOM" szó. Nem igazán szeretném az időt húzni életem történetével, de tudnotok kell pár dolgot. Három éve vallottam be magamnak, hogy meleg vagyok és csak a lányokhoz vonzódom. Igazából valahogy mindig is tudtam, ugyanis kisebb koromban sem nagyon vonzódtam a fiúkhoz sőt, sokszor meg is vertem őket. De igazából nem is sejtené az ember, mennyien vonzódnak a saját nemükhöz. És ezzel nem azt akarnám kifejezni, hogy ha valaki vonzalmat érez például a barátnője/barátja iránt, az már biszexuális vagy leszbikus/meleg lenne. Semmi baj nincsen azzal, ha kipróbáljuk az új dolgokat és szerintem ez a mai világban teljesen rendben van, nem tudom ti hogyan vélekedtek erről. A lány, akiről a történetem is szól... Csodálatos lány. Csak egy a bökkenő... Ő a legjobb barátnőm is. Legalábbis annak indult a dolog... Már egy éve viszonzatlan szerelemben éldegélünk együtt, ugyanis tud mindent rólam, az érzelmeimről és mégsem hagyott el. Azt hiszem, a mi kapcsolatunk igazán figyelemreméltó és különleges. A történetben lesznek megtörtént események is, olyanok amik számomra csodás élmények, viszont a zöme kitalált lesz, de valós érzelmekkel. Azt szeretném elérni ezzel az egésszel, hogy segíteni tudjak embereknek, akik nem merik felvállalni az érzelmeiket. Azt, hogy kik is ők igazából. Szeretném megértetni velük, hogy ez nem betegség, sem nem rossz dolog. Ez egy különleges dolog. És ez vagyok én. Szeretném megírni, milyen életet képzelek el vele, hogy mire vágyom, tudatni akarom, mennyire meg is lehet szeretni valakit akár legyen az fiú vagy lány. Remélem tetszeni fog nektek ez a kis történet az én csodámról és ti is legalább annyira megszeretitek majd a karakterét, ahogyan én beleszerettem. Jó olvasást mindenkinek! XOXO

A Liszt Ferenc reptérre érve, hihetetlenül nagy volt a zaj, amire most pont nem lett volna szükségem. Nyugalmat akartam és mivel holnap egy fontos meghallgatásom lenne, úgy döntöttem hónapok után újra rágyújtok. Odasétáltam a bőröndömmel a dohányzásra kijelölt helyhez, előhalásztam a táskám mélyéről a cigis dobozomat és rágyújtottam. Furcsa érzés volt újra hozzáérni, de tudtam, hogy szükségem lesz rá, főleg a mai nap után. Éreztem, hogy zúg a farzsebemben a telefonom. Hat nem fogadott hívás Beverly-től. Kinyomtam, majd bedobtam a táskámba a telefonomat. Senkivel nem akartam beszélni, főleg nem vele. Vágytam most egy kis térre, távol ettől az országtól, amiben élek és az emberektől, akiket most magam mögött hagyok. A szüleimet, a barátaimat és persze életem szerelmét... Beverlyt. Újra elkapott a sírhatnék. Nem akartam rá gondolni, nem akartam beszélni vele, sem hallani róla, azzal csak még nehezebbé teszem mind a kettőnknek. De egyszerűen nem tudtam nem rá gondolni. Azokra a szemekre, amikkel mindig elhiteti, hogy a világ legjobb embere vagyok. Talán tizenhárom éves voltam, mikor rájöttem, hogy a lányokat szeretem. Nagyon megijedtem akkor, nem is mertem magamra vállalni. Aztán találkoztam egy lánnyal, akibe azt hittem fülig szerelmes vagyok, de tévedtem. Az a lány átvert, hazudott nekem, képes volt eldobni engem és eltiporni, mint egy bogarat. Végül... Ott azon a helyen... Még mindig látom magam előtt mogyoróbarna szemeit, ahogy rám nézett aznap. Igen. Július huszonötödikén történt, tizennégy éves voltam, tánctáborba indultunk. Rózsaszín volt mindene. A pólója, a nadrágja, a papucsa, azon gondolkoztam, hogy vajon a bugyija is rózsaszín volt e. Ki volt festve a körme fehéren és miután elindultunk, bedugta a fülest a fülébe, ahogy mai napig teszi minden áldott nap és csak bámult ki az ablkakon. Persze ő még akkor nem tudta, hogy nézem. Hogy látom őt, hogy valami megfogott benne aznap, amit képtelen vagyok elengedni. Elővettem a zabkekszemet, amit annyira szeretek és hát persze... a zacskó csörgése azonnal felkeltette figyelmét. Rámnézett azokkal a kiskutya szemeivel, amik árulkodó jelek voltak arra, hogy éhes. Így megkínáltam. Odahajoltam, ránéztem, ő pedig rám... Kábé hat másodpercig elvesztem a tekintetében. Azokban a ragyogó szemeiben... Pár perc múlva ismét rámnézett, tudtam, hogy még mindig éhes. Odanyújtottam a zacskót, ő pedig elvette. Az egészet. Szó szerint. Egyet sem hagyott. Én pedig hagytam. Mert ott volt az a motoszkáló hang a fülemben ami azt súgta "Hagynod kell megtörténni." Csöndben maradtam és szélesen mosolyogva bámultam. Csoda egy lány volt... nem is igazán találkoztam még hozzá hasonlóval. Ártatlan és aranyos volt, de belül... akkora láng volt benne amit még életemben nem tapasztaltam. Akkora erő, akarat, szenvedély, intelligencia, szépség. Egy pillanatra láttam magunkat pár év múlva, ahogy sétálunk a város utcáin, de akkor még ki hitte volna... Belenéztem a szemébe és tudtam... Éreztem. Láttam. Tizenegy éves volt... a buszon a másik oldalon mellettem zabálta a kekszemet én pedig ránéztem és csodálni kezdtem. Azután nem láttam csak másnap délután mikor jöttünk vissza a strandról a táborban. Magam mögé néztem mert hallottam hogy csoszog mögöttem valaki. És ő volt. Ott csoszogott a batyujával. Egyedül. Senki nem volt mellette. Gondolkoztam visszaforduljak e segíteni neki, vagy életem legnagyobb hibája lesz... de visszafordultam. Nem tudtam mit akarok, sem azt, mi fog kisülni ebből de segítettem. Onnantól... tudtam. És azóta... ha csak meglátom úgy érzem érte érdemes lenne a legnagyobb fájdalmat is kibírni ami létezik a világon. Rendesen vedelem a szavait, minden szó, betű ami kiesik a száján én egy percre nem veszem le róla a szemem. Na nem mintha a számat le akarnám... És istenem mikor kimondja hogy szeretlek... Talán attól szebb szót nem is ismerek. Akárhányszor átölel, én becsukom a szemem. Persze ő nem tudja de... Ez mind azért van, mert félek hogy elenged. Nem akarom hogy elengedjen, hogy végetérjen a pillanat. Egész nap ott akarok lenni a karjai között. Érezni az illatát, hallgatni a szuszogását és szívének dobbanását. Mindig megnyugtat. Vagy ha csak rámmosolyog... Annyira gyönyörű. Bárcsak tudná, értené és érezné amit én... ahogy látom őt. Ahogy érzem a szívemben, olyan erős a jelenléte, hogy teljesen részeggé tesz. Függővé. Az illata, a szája... ezek mind drogok. Olyan drogok, amikről nem lehet leszokni, ha egyszer megérzed vagy ha csak ránézel. És a nevétése... Istenem az a nevetés amit elhallasz a város másik végébe is, de a legszebb zene amit valaha hallasz. Felvidít és ezáltal nem leszel mellette szomorú. Mert beragyogja a lelked a fénye, ami annyira szikrázik és csillog, mint még összetéve a csillagok sem. És most pedig mi lett a kis pink lányból? Egy éredt, magabiztos, csodálatos és eszméletlen nő. Akibe beleszerettem 2016. július 25.én és akárhányszor kijön abból a kurva lépcsőházból. Én újra beleszeretek... Kár, hogy ezek már mind elmúltak. Persze az érzelmeim iránta nem, de minden más igen. Szertefoszlottak és szétmorzsolódtak, mint a száraz levelek a szélben.
- Szerelmi bánat?
Felnéztem és ott állt mellettem egy lány. Magas és csinos volt, ő is a cigijét próbálta előszedni a táskájából.
- Olyasmi.
Elnyomtam az enyémet, majd vettem egy mély levegőt.
- Akarsz beszélni róla? A gépem csak két óra múlva indul.
- De hiszen nem is ismerlek téged. Még a nevedet sem tudom.
- Emily.  És pont ezért mondhatod el. Soha többet nem látjuk egymást.
Ránéztem ő pedig kíváncsian bámult rám.
- Nem fogsz elmenni, igaz?
- Kitaláltad! - kacsintott rám.
Ez a lány túl kíváncsi volt. De mivel nem ismer, így nem tudja elmondani senkinek életem történetét, úgyhogy kénytelen voltam belekezdeni.
- Ott kellett hagynom. Nem tehettem mást. Neki is folytatnia kell a saját életét és nekem is az enyémet. Életem szerelme, igen...
- Hát akkor?
Elképedve néztem rá.
- Hát ez rohadtul nem ilyen egyszerű.
- De. Az élet, rohadt egyszerű, csak meg kell tanulni jól kezelni.
- Különleges egy felfogásod van... Azt hiszed, én akartam így? Szeretem őt. Annyira szeretem. Nem is tudom, ki lennék ma nélküle. Vagy, hogy egyáltalán léteznék e. Kérlek... Hagy ne kelljen tovább beszélnem róla.
- Minden dolog egyszer fáj, de akkor nagyon.
Még egy utolsót beleszívott a cigijébe, majd ő is elnyomta. Némán álltunk pár percig, mire rájöttem, hogy azt várja, mikor folytatom. És arra is rájöttem, hogy teljesen igaza van. Mindem dolog egyszer tud fájni úgy igazán. Ha most kibeszélem magamból, úgy hagyhatom el ezt az országot, hogy semmi fájdalom nincs bennem. Mindent itt kell hagynom. Végül vettem egy mély levegőt és folytattam.
- Előtte elég zavaros múltam volt. Tizennégy éves voltam, mikor felfogtam, hogy a lányok érdekelnek. Egy évig eltitkoltam, nagyon kevés emberrel beszéltem meg. Anyáéknak féltem bevallani ki is vagyok igazából... Megismertem egy lányt Britney-t, egy évig együtt voltunk. Fűvel-fával csalt egyébként, szóval annyit nem értem mint a regensburgi fegyverszünet. De szerettem, mit tehettem volna ellene... Miután vége lett a kapcsolatunknak, ő simán túllépett rajtam, én viszont hat hónapig szenvedtem.
- Tudod... Eddig azt gondoltam, az én életem borzalmas. De most, hogy hallom a tiéd, új értelmet nyert az enyém. - mondta büszke mosollyal.
Nevetésben törtünk ki. Igazából most eszméltem rá, hogy napok óta még csak nem is mosolyogtam. Nagyon jól esett most kicsit felszabadulni a gondjaim alól és egy pillanatra sikerült elfelejtenem, hogy mi is folyik itt körülöttem.
- Ábrándozás az élet megrontója.
- Ezt most találtad ki? - kérdeztem a könnyeimet törölgetve.
- Nem. Vörösmarty Mihály. - mondta nevetve.
Borzasztóan örültem, hogy megismertem ezt a lányt. Ha nem szeretném Beveryt annyira, még talán flörtölni is elkezdtem volna vele. De az érzelmeim ezt teljesen megakadályozták. Hangosabbak voltak, mint maga a reptér zaja.
- Nem akarunk elindulni befelé? - kérdezte.
Válasz képpen csak mosolyogtam és megindultam a bőröndömmel a tömeg felé. Mikor beértünk az ajtón, elindultunk egy kávézó felé, majd hírtelen belém ütközött valaki.
- Nem látsz a szemedtől, seggfej?
- Ez a szöveg már hiányzott.
Megfordultam és szembe találtam magam vele...
- Mike? Te mit keresel itt?
- Méterekről kiszagolom a focistákat... Ki ez a szőke gyerek? - állt mellém az új barátnőm.
- Mert olyan jók? - kérdezte egoistán.
- Nem. Mert annyira bűzlenek.
Teljesen le voltam döbbenve. Itt állt előttem életem megrontója, az a srác, aki majdnem teljesen tönkretette a kapcsolatomat. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy elbambultam, így gyorsan észbe kaptam.
- Mike, Beverly volt barátja. Hatalmas múltunk van együtt.
- De még milyen! - válaszolta szélesen mosolyogva.
Mike tipikusan az a srác volt, akinek szívesen letöröltem volna a vigyort a képéről egy pofon segítségével.
- Tudod, te semmit nem változtál.
- Valóban?
- Bár... Igazad van. Az arcod nagyobb lett. Könyebb átugrani, mint megkerülni.
Erre csak felnevetett. Hihetetlenül bunkó egy figura volt. Utáltam már akkor, mikor összejött Beverlyvel. Az egész egy nagyon bonyolult történet volt. Évekkel ezelőtt, Beverly legjobb barátnője ként ismertek. Persze én már akkor fülig szerelmes voltam belé, de az ő érzelmei zavarosak voltak. Inkább Mikeal akart lenni és mivel csak barátok voltunk, egyértelműen nem mondhattam meg neki, hogy érezzen, így támogattam. Mellette voltam és segítettem, bármi baj érte őket és ez így volt helyes. Akkor kezdtünk el beszélgetni Mike meg én, bár életem legrosszabb döntése volt, hogy visszaírtam ennek a bunkónak.
- Egyébként hallottam, vége van köztetek.
- Tévedsz. El kell mennem, de ettől függetlenül nem szakítottunk. - fontam keresztbe karjaim.
- Persze. Hát én most jöttem vissza, gondolkoztam felkeresem.
Szívem szerint, meg akartam verni. Nem elég, hogy el kell mennem, még ez a gyerek is felidegesít. Tudja, hogy ezzel teljesen ki tud készíteni és pontosan ezért csinálja.
- Azt tettem amit kell! - emeltem meg a hangom.
- Nyugalom sógor, fogd vissza magad ez egy reptér.
- Az meg ott az ajtó. - mutatott kifelé Emily.
- Jólvan lányok, minden rendben. Lelépek. Úgyis dolgom van. - kacsintott. - Még összefutunk Daniela!
- Kétlem.
Egészen addig tudtam tartani magam, még el nem tűnt innen. Én pedig adtam az érzelmeimnek és leültem egy padra. A tudat, hogy visszajött és éppen életem szerelmével fenyeget, nem éppen a legjobb érzés. Emily leült mellém és hosszú csönd után megszólalt.
- Nem kéne talán maradnod?
- Egészen a célom elérése előtt?
Felhúztam lábaimat, majd ráhajtottam a fejem. Borzalmas büntudatot éreztem. Emilynek lehet igaza van és maradnom kellene, de nem tehetem. Ha most visszautasítom az ajánlatomat, soha nem szabadulok innen el és esélyem sem lesz többet ilyesmire. Valamilyen szinten a saját jövőmre is gondolnom kellett.
- Figyelj, én megértelek... De azt akarod, hogy ez a gyökér elvegye tőled?
Visszanéztem oda, ahol legutóbb álltunk, majd barátnőmre néztem.
- Ami a tiéd, azt már nem tudják elvenni tőled.