A hívás után némán ültünk egymás mellett, egy szót sem szóltunk. Csak bénán bámultam magam elé. Két nap múlva be kell költöznöm az egyetemre. Még lett volna két hetem feldolgozni, hogy elmegyek és közölnöm másokkal, erre jön ez a nő és romba dönt mindent.
- Miért nem szóltál róla...? - szólalt meg végül.
A hangjából düh hallatszódott. Legnagyobb része szomorúság és csalódottság, de éreztem, hogy tele van dühvel.
- Nem tudtam, hogy mondhatnám el...
Könnyek jelentek meg az arcán. Összeszorította ökleit, vett egy mély levegőt.
- Értem... Szóval hagytad, hogy én végig abban a hitben éljek, hogy te meg én együtt maradunk. Megnyíltam neked, végre azt éreztem, szeretve vagyok erre kiderül, hogy éppen olyan vagy mint a többi!
- Beverly...
Próbáltam magamhoz ölelni, de ő eltolt magától, felpattant az ágyról és az ablakhoz sétált.
- Hazudtál nekem... - suttogta.
- Dehogy hazudtam!
Odaálltam elé, átkaroltam, de ő rám sem bírt nézni.
- Kérlek... - könyörögtem. - Nem akarom, hogy így kelljen elmennem! El akartam mondani, hidd el! De még nem akartam elrontani az utolsó nyarunkat. A legjobbá szerettem volna tenni...
- Nem érdekel! - förmedt rám. - Ott akartam hagyni őt érted! Mert úgy éreztem, készen fogok állni arra, hogy végre boldogan élhessek egy olyan ember mellett, aki bármit megtenne értem! Az őszinteség a legfontosabb dolog közöttünk, hát nem emlékszel? Ha fáj is, közöljük egymással!
Végül nem bírtam tovább és eldöntöttem, hogy én is kimondom, ami évek óta nyomaszt.
- Tudod te milyen nehéz volt nekem meghozni ezt a döntést?! Válasszam az életemet, vagy téged! Te és Mike együtt vagytok... Mit vártál? Négy évet vártam rád! Megérte, nem erről van szó! De még mindig ugyan oda lyukadunk ki és én ezt már nem bírom! Nem mondtam ki, mert mindennél fontosabb vagy, de Beverly én ezt már nem akarom... Elfáradtam érted? Belefáradtam abba, hogy nap mint nap megmutatom neked mennyi mindenre vagyok képes miattad és te pedig vagy magasról leszarod az egészet, vagy pedig túlkomplikálod, vagy megbántasz olyan mondatokkal, amikkel fogalmad sincs, hogy bántasz! Elvárod, hogy őszinte legyek, de te sem voltál az a te érzéseiddel kapcsolatban! Minden amire valaha vágytam, itt áll előttem, de mégsem. Szereted őt is és engem is! Azt mondod nem menne, de talán a legtökéletesebb pár lennénk az egész földön, ha felhagynál a makacsságoddal és megpróbálnád végre velem! Önző kijelentés? Az. De elegem van és jogom van ezeket a szavakat kimondani annyi év után amit rád szenteltem! Mérges vagyok? Igen. Rád is haragszom, de főképpen magamra. Soha nem állítottalak választás elé, soha nem is foglak, de te is nagyon jól tudod, hogy mellettem éreznéd legjobban magad!
Elképedten bámult még rám egy darabig, én idegesen szuszogtam előtte. Évek óta folytogattak ezek a szavak, amiket eddig eszembe se jutott kimondani, nehogy megbántsam őt. De vannak azok a pillanatok, amikor be kell vallanunk, hogy valahol a szívünk mélyén haragszunk a másikra amiért nincs velünk, de ez teljesen rendben van. Az emberiség makacs, önző közösség. Én pedig túl sokáig voltam csöndes. Végül szó nélkül hátat fordított nekem, kiment az ajtón, becsapta maga után, én pedig tudtam, hogy el kell tűnnöm, így fogtam a cuccomat és leleptem a lakásból.
Fél órával később már a táskámmal a kezemben álltam Elizabethék ajtaja előtt. Beth nyitott ajtót, közben láttam, hogy odabent Charlotte melltartóban meg bugyiban táncol.
- Ela! - ugrott az ölembe Beth.
A gimi óta jobb reggelein mindig az ölembe ugrott. Valamiért mindig tudta, hogy mikor van a legnagyobb szükségem a szeretetére. Miután meglátta az arckifejezésem és pirosra sírt szemeim, lebiggyesztette ajkait és még egyszer szorosan átölelt.
- Mi a baj nyusz? Megint meg kell fosztanom valakit az apaságától?
- Hogy mi?!
- Semmi, te csak sírj a vállamon. - simította meg a hajam.
Charlotte odaugrott mellénk és ő is odabújt, majd betessékelt a konyhába és elém rakott egy bögre kávét. Mikor éppen belekortyolhattam volna, Beth kikapta a kezemből és elrobogott vele.
- Te hülye vagy? Kávéval akarod itatni ilyenkor? - kiabált a másik szobából.
Mire visszaért, már pálinka volt a kezében. Töltött egy pohárral, majd a kezembe nyomta.
- Na ezt idd meg! Ettől esküszöm neked a nevedet is elfelejted!
- Azt hiszed a pálinka megoldás? - kérdezte Char.
- Nem tudom, nekem minden hétvégén új nevem van.
Charlotta csak a fejét rázta, majd leült elém az asztalhoz.
- Mi történt már megint? - kérdezte.
- Veszekedtünk... A szemére hánytam mindent, ami eddig bennem volt. Félek, hogy túl sok mindent mondtam el neki...
- Semmit sem mondunk ki véletlenül. - mondta Beth.
- Ez az egész egy vicc... Én már ezt nem bírom. Állandóan ez van! Az egyik pillanatban oda meg vissza vagyunk egymásért, a másikban pedig meg tudnánk ölni a másikat.
- De min veszekedtetek?
- Nem mondtam el neki eddig az egyetemet. Erre tegnap felhívtak, hogy két nap múlva be kell költöznöm, miközben...
Itt elakadtam. Elvörösödtem, úgy néztem ki mint a paradicsom. Beth perverzen elmosolyodott és előre-hátra kezdte mozgatni csípőjét. Nevetésben törtünk ki. Majd aztán egy ideig csöndben üldögéltünk, még nem Beth felkiáltott.
- Én azt mondom, bulizzunk!
- Na... Ugyan mi mást mondanál?
- Fogd be Char! Attól, hogy te unalmas vagy, én nem! Plusz, valamit kezdenünk kell vele! - mutatott rám. - Bele fog őrülni abba a lányba.
- Már nem késő?
- Engedd el! Van három üveg wodkám, meg még vagy kettő whiskym!
- Honnan van ennyi piád? - kérdeztem meglepődötten.
- Az hagyján... De te mióta tartasz ennyi piát a lakásomon? - kérdezte Char felháborodva.
- Nem kell mindenről tudnod arról, amit a bugyis fiókomban tartok!
- Most belegondolva... Nem is igazán szeretnék tudni róla. - válaszolta Charlotte undorral a fején.
- De komolyan, bulizzunk! Két nap múlva elmész, búcsúzni kell! Rádfér, hogy jól érezd magad és elfelejts minden rosszat most. Mi felhívunk mindenkit, te pedig addig menjél haza szépen, szedd össze magad jó?
Nyomott egy puszit az arcomra.
- Mi itt leszünk. - folytatta. - Vigyázunk rád! Nem hagyjuk, hogy összetörj. Azért vagyunk mi, hogy ne legyen baj! Aztán majd hívlak, ha elkészültünk.
Válasz képpen csak bólogattam, majd elindultam anyáékhoz, hogy legzuhanyozhassak és átöltözhessek, ugyanis a lakásom kulcsát Beverlynél hagytam... Elővettem a telefonomat, láttam, hogy három nem fogadott hívásom van és egy hangpostám.
"Szia baba, Bev vagyok. Úristen, kiírja a telefonod a nevemet, nem tudom minek mondtam el... Na mindegy. Tök ideg vagyok... Hazajöttem és nem talállak sehol. Aggódom. Hívtalak is, a barátaidat is hívtam, azt mondták nem tudják, hogy hol vagy... Ha ezt meghallgattad, kérlek hívj vissza, sze..."
Kisípolt. Mikor már majdnem kimondta, elfogytak a percek. Végül megláttam a telefonom sarkában, hogy üzenetem is van. Megnyitottam.

Csak ennyi állt benne. De megváltoztatott mindent. Mosolyogva mentem tovább anyáék házáig. Győzelmet arattam és alig vártam, hogy a szemébe mondhassam. A kapuig sem értem el, mikor már hallottam Cloy kutyusomat ugatni.
- Életem!
Odaszaladt hozzám, átöleltem, hiányzott a családom. Egy ideje nem láttam őket, mióta elköltöztem és időm sem nagyon volt meglátogatni őket. Apa kint cigizett az udvaron.
- Szia apa!
- Hát te? Éhes voltál?
- Vicces vagy... Anya?
- Szerinted? Tortázik. Mint mindig.
Édesanyukám amióta az eszemet tudom, nagyon ügyesen dolgozott. Eredetileg eladó ként dolgozik, de itthon tortákat készít, hogy több pénzünk lehessen és megengedhessünk magunknak több mindent. Vörös haja volt, sokan Arielnek hívták a környéken. Nagyon jól tartotta magát negyvennyolc éves kora létére. Büszke voltam rá! Apa rendőr ként dolgozott. Kisebb koromban szorosabb kapcsolatunk volt, de mikor négy éves voltam ő lelépett, én pedig összetörtem. Ketten maradtunk anyával. Végül mikor tizenegy voltam, visszajött. Próbálkozunk javítani kapcsokatunkon, de soha nem sikerült. Apa nem éppen az érzelmek kimutatásáról volt híres. Csoda, hogy egyáltalán én képes vagyok rá. De én mindig más voltam mint ők... Beérve a konyhába, anya éppen az asztal fölött állt gondolkozva.
- Szerinted tegyek a tetejére még gyönygöt?
- Neked is szia anya! - öleltem át nevetve.
- Szia drágám! Mi a helyzet? Történt valami?
- Csak a szokásos... De megoldom. Jól leszek.
- Kislányom... Már négy éve ez megy. Mikor akarod már abbahagyni?
- Szeretem őt anya! Ezt te is nagyon jól tudod! Úgyhogy kérlek szépen, ne oktass ki vele kapcsolatban!
- Lefeküdtetek mi? - kérdezte mosolyogva.
- Majdnem... - vallottam be.
- Én...
- Tudom anya, te megmondtad!
Fáj. Dühít. És hiányzott, hogy anyám azt mondja: Látod, megmondtam! Nem is csodálkoztam. A mi családunk mindig más volt, elmebetegek voltunk. De hát melyik családban nincsen őrültség? Bementem a régi szobámba, hogy körülnézzek. Anyáék mindent úgy hagytak. A könyveimet, a cuccaimat, mindent. Imádtam ennek a szobámnak a hangulatát, itt éltem le életem nagy részét. Annyit sírtam, annyit nevettem ebben a szobában. Szerettem itt lakni. Viszonylag még nyugodt volt az életem...
Pár órával később hívtak a barátnőim. Már elkészültem, a piros pánt nélküli felsőmet vettem fel a fehér rövidnadrágommal. Elköszöntem anyáéktól, közöltem hogy holnap után hajnalban itt leszek és indulgatunk, majd visszamentem Elizabethék lakásába. Benyitottam, sötétség.
- Meglepetés!
Mindenki itt volt, aki számított, az összes jó barátom. Kivéve egy valakit...
- Remélem nem bánod, hogy mindenkit meghívtam. - jött oda bocsánatkérően Beth.
- Dehogy! Bolond vagy? Annyira jó vagy! Mindig boldoggá teszel! - öleltem át. - Köszönöm!
Beljebb mentem, hogy tujdak köszönni mindenkinek. Shane, Gabriel és Jennifer a nappali közepén beszélgettek. Shane és Gabe gyerekkori barátaim voltak. Velük nőttem fel. Mindig mellettem voltak, legyen szó bármiről, segítettek, bárkit megöltek volna miattam. Jennifer pedig régen tánctársam volt, aztán az osztálytársam lett a gimiben. Egyik bulimon ő is ott volt, sikerült őket összehoznom Gabriellel, aminek nagyon örültem. Mai napig együtt vannak és szeretik egymást.
- Cső, húgi! - karolt át Gabriel.
- Sziasztok! Berúgtatok már? - kérdeztem nevetve.
- Áh, nem olyan családból származunk mi.
- Pont nekem akartok hazudni!
- Beszélsz te! Hol van Beverly? - kérdezte Shane gyanakvóan.
Szomorkásan rámosolyogtam.
- Röhej, amit ti leműveltek. Amennyire könnyű a helyztetetek, éppen annyira nehéz. Borzasztóan egymásra találtatok... Hogy bírod eddig? Tönkretetted magad. - suttogta szomorúan Jennifer.
- Igen. És csodálatos volt. - mosolyodtam el.
A barátaim mosolyogni kezdtek, majd hátráltak. Láttam, hogy mögém néznek. Felállt a szőr a hátamon, rázott a hideg. Tudtam mi fog fogadni, ha megfordulok. És ott állt ő... a tömeg kellős közepén, de csak őt néztem. Kizártam mindent és mindenkit. Nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Ott állt egy csokor rózsával és a kedvemc csokimmal a kezében. Szánalmat kérően rámnézett, mutatva mekkora barmot csinál most magából. Ez nem az ő stílusa volt, viszont nagyon jól tudta, hogy én ezt szeretem. Ahogy közeledni kezdett felém, úgy gyorsult a szívverésem is.
- Szia... - nyögte ki bénán.
- Szia...
- Jézusom, ez annyira ciki... Nem beszélhetnénk valahol máshol?
Nevetve megfogtam a kezét és behúztam őt Beth szobájába. Letette a rózsát és a csokit az ágyra, nekinyomott a falnak. A szívem ezerrel kalapált, ahogy hozzám simult. Oldalra billentette a fejét, meg volt dagadva a nyakán az a kis ér, amit imádtam. Gondolkozó pillantással végigmérte az arcom. Mikor a számon akadt el tekintete és megláttam azt a mosolyt miközben beharapja a száját, akkor már olyan vörös voltam, mint a rák.
- Khmm... Szóval?
- Tudom, hogy most komplett hülyét csináltam magamból... De érted kiállok a vallásomból.
Beletúrt a hajamba, nyomott egy puszit az orromra.
- Ennyiért jöttél...?
- Tudtam, hogy kiköveteled... És készültem!
Vett egy mély levegőt, majd megfogta a kezemet.
- Néha hihetetlenül idegesítő vagy mikor túlreagálsz dolgokat... De hát én is túl szoktam. Ahogy tegnap is történt... Nagyon sajnálom, hogy annyira bunkó voltam veled. Meg kellett volna értenem, hogy neked is nehéz ezt közölni velem. És, hogy nem te tehetsz az egészről. És sze...
Felvetettem győzelmes mosolyomat.
- Te sze...? - kérdeztem büszkén.
- Ezt elba**tam... Szeretlek. Oké? Kiba**ottul szeretlek Daniela Smith! De a fa**omba is... Nem akarlak elveszíteni! Nekem te vagy a mindenem... És belehalok ha nem maradsz az enyém. Hanem más fa**fej ge** tulajdona leszel!
- Minden rendben babygirl, a tiéd vagyok.
- Az enyém vagy.
Erőteljesen nekivágott a falnak. Alig kaptam levegőt. Azonban nem csókolt meg. A szám előtt megállt, beharapva az övét. Kigombolta a nadrágomat, lehúzta a sliccemet. Mikor benyúlt a bugyimba, hangosan felnyögtem. Befogta a számat, a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben ujjai körkörösen izgattak odalent. Alig bírtam csöndben maradni, annyira kívántam őt, hogy belehaltam ebbe a pillanatba. Ökölbe szorítottam a kezem, éreztem hogy izzadok. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, életemben nem nedvesedtem még be ennyire. Végül mikor már majdnem elmentem, na akkor csókolt meg, hogy ne halljanak meg minket. Kimelegedve szuszogtam, miután elengedett.
- Mondtam, hogy hangos vagy. - súgta a fülembe.
Kirázott a hideg.
- Melletted képtelenség csöndben maradnom...
Mikor a szemébe néztem, észrevettem, hogy csodálattal bámul rám.
- Most mi az...? - kérdeztem zavarodottan.
- Tudod... Mindig is szerettem volna olyan dolgokat csinálni amik megrémisztenek... De nem olyan könnyű megtenni azokat, amiket szeretnél, ha halálra rémítenek... Mint itt állni előtted.
- Megrémisztelek?
- Igen. Igen meg! Mert nem azt akarom, hogy barátok legyünk. Ha arra gondolok, amit a világon legjobban akarok... Az te vagy. Jesszus, ez teljesen átment romantikusba... A lényeg, hogy kérlek tarts velem, mert én tényleg nem tudom, hogyan kell ezt csinálni.
- De nagyon is tudod...
- Talán le kéne állnom a beszéddel.
Közelebb húztam, éppen annyira hogy még a szemébe tujak nézni.
- Látod? Már most jobb vagy ebben.
- Talán neked is abba kéne hagynod.
- Talán akkor kényszeríts.
Újra megéreztem számon mézédes szája ízét.
- Én is szeretlek. - suttogtam két csók között.
Akkor már tudtam. A távolság fájni fog... Nagyon. Elviselhetetlen lesz. De rá várni megéri. És arra a határozásra jutottam, hogy most még éljünk ameddig még tudunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése