Elnevettem magam. Nagyon jól ismert az biztos. Visszadőltem az ágyba, becsuktam a szemem és beszippantottam az illatát. Egyszerűen meg tudott bolondítani ez az illat. Végül sikerült felküzdenem magam és észrevettem, hogy csak egy melltartó meg egy bugyi van rajtam. Hát ez szuper... Kisétáltam a nappaliba, ahol megtaláltam a gyógyszerem. Legurítottam a vizet is, majd a mosogatóhoz sétáltam. Elmostam azt a pár tányért ami benne volt, aztán elindultam körbenézni. Voltam már itt egy párszor, de akkor még nem volt átalakítva. Ez a lakás csak a Beverlyé volt. Mike és ő összeköltöztek és Mike felvetette az ötletet, hogy éljenek itt, de Bev nemet mondott. Ezt a lakást csak önmagának szánta. És azt hiszem jól is jön az ilyen esetekben... Visszasétáltam a konyhába összedobni valami reggelit, de nem találtam mást, csak tojást, tejet meg vajat, így nekiálltam palacsintát sütni. Egy órával később hallottam nyílni az ajtót.
- Szívem, hazaértem!
Beverly szó szerint beesett az ajtón. Vagy hat szatyor volt a kezében tele mindenféle kajával. Nevetve odasétáltam és segítettem neki.
- Felvásároltad az egész boltot?
- Csak olyat vettem, amit szeretsz és nem tudtam mihez van kedved szóval...
Átkaroltam és nyomtam egy puszit a homlokára. Annyira aranyos volt, mikor próbált a kedvemben járni.
- Hát én meg a te kedvencedet csináltam. - mutattam az asztal felé amit szépen megterítettem.
Leültünk egymással szemben, egy darabig csöndben ettünk. Aztán felnéztem és Bev engem bámult.
- Mi az...?
- Semmi... Csak gondolkozom.
- Min?
- Amit tegnap éjszaka mondtál... Az mind igaz?
Lenyeltem az utolsó falatomat és felálltam, hogy elmossam a tányérjainkat. Bev jött utánam.
- Szóval? - állt elém.
- Nem akarok beszélni róla...
- Pedig fogsz.
Megpróbáltam kikerülni, de ő folyamatosan elém vágott.
- Beverly... Kérlek!
- Miért menekülsz állandóan?!
- Mert tudom, hogy ha megállok előtted és belenézek a szemedbe nem bírom tovább! Érted?
Beletettem a tányérokat a mosogatóba és nekitámaszkodtam a pultnak.
- Nem bírok a szemedbe nézni... - folytattam. - Nem bírok magammal. Sem az érzéseimmel. Nem akarom tovább eltitkolni őket.
Éteztem, hogy Bev hátulról átkarol.
- Akkor ne titkold.
- De ha hagyom, hogy felülmúljon...
- Csókolj meg úgy, hogy érezzem.
Hatalmasat dobbant a szívem.
- Hogy mi...?
Maga felé fordított, majd belenézett a szemembe azzal a pillantással, amivel megbolondított négy éve.
- Jól hallottad. Csókolj meg úgy, hogy érezzem.
Úgy döntöttem nem foglalkozom tovább azzal, hogy mi a helyes és mi nem. Felemeltem és felültettem a konyhapultra. Hírtelen és gyorsan történt... de ahogy megéreztem a száját az enyémen, teljesen kizártam mindent. Bev átkarolt a lábával és közelebb húzott. A testünk tökéletesen illeszkedett a másikéval, ahogy hozzámsimult. Beletúrtam a hajába, úgy csókolt, hogy majdnem belepusztultam, a gyomrom beleremegett. Az a száj... Erre a szájra vártam évek óta. Szokásosan meg volt duzzadva, imádtam, egész nap érezni akartam. Tökéletes szája volt, maga a lány tökéletes!
- Várj... - húzódtam el levegőhöz kapkodva. - Ezt nem lehet...
- Komolyan most akarsz leállni? - húzott vissza.
A nyakamat kezdte csókolgatni. Egyszerűen megbolondultam, alig bírtam ki, hogy ne kapjam fel és vigyem a szobába, de tényleg nem tehettem. Eltoltam éppen annyira, hogy a szemébe nézhessek.
- Még barátod van, addig igen.
- Eddig sem érdekelt. Miért pont most?
- Mert nem akarok tönkretenni semmit...
- Aha, akkor miért is bámulod így a számat?
Elpirultam. Teljesen magáévá tett. Imádtam az övé lenni. Nem is akartam másé lenni.
- Mert imádom...
Közelebb hajolt, beharapva a száját. Ez volt az a pillanat, mikor teljesen megvesztem. Két dolog volt amitől teljesen kifeküdtem... Mikor beharapja a száját és közben végig a szemembe bámul.
- Lehet, hogy színész leszel baba. De ezt nem tudod megjátszani. Az enyém vagy érted?
- Mondd mégegyszer...
Már olyan közel hajolt, hogy éreztem ahogy számhoz érnek ajkai.
- Kiba**ottul az enyém vagy.
- Kiba**ottul?
- Kibeba**ottul!
Mikor újra megcsókolhattam volna, megszólalt a kapucsengő. Micsoda égés... Beverly leszállt a pultról és a telefonhoz sétált.
- Igen? - szólt bele. - Oh, hogy te vagy az... Persze, gyere csak.
Szomorú arckifejezéssel nézett rám. Tudtam, hogy ki fog belépni azon az ajtón.
- Akkor most megint úgy fogunk tenni, mintha nem lenne köztünk semmi? - kérdeztem.
- Daniela, ne csináld...
- Mit? Az imént csókoltalak meg! És most feljön ide és bámuljam, hogy vele is ugyanezt csinálod? Nem Bev. Nem vagyok hajlandó.
Gyorsan odasietett hozzám és nyomott egy utolsó hosszú csókot a számra.
- Kérlek, maradj... Nem sokáig lesz itt. Maradj az enyém.
Ezek után hogy hagyhattam volna ott? Így durcás arckifejezésemmel leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Ezután Mike lépett be az ajtón dühösen.
- Mégis hol voltál ha? Egész este kerestelek! Átjöttem ide, nem voltál itt. A szüleidnél is kerestelek! Azt mondták hazamentél, de sehol nem voltál, hívtalak, írtam!
- Vele voltam. - mutatott felém.
- Hát ez szuper... - forgatta a szemét.
Legszívesebben felálltam volna és bemostam volna neki egyet. El akartam mondani neki mi történt az imént a barátnőjével, de nem tettem. Beverly miatt nem. Nem akartam elcseszni az életét.
- Azért egy kicsit nagyobb tisztelettel sógor! - szóltam oda.
- Most komolyan erről fogsz nekem papolni? Hogy mi a tisztelet?
Mike és az én kapcsolatom akkor romlott meg, mikor pár éve sokszor megbántotta Beverlyt. Nálam elég egyszer eljátszania magát egy embernek és én nem akartam így látni Bevet majdnem minden nap. Ha valakit szeretünk, akkor nem bántjuk állandóan. Szóval én onnantól nem voltam hajlandó vele beszélgetni. Elmondtam neki, hogy nem érdekel mit csinál de hagyjon ki belőle és Bevnek is mondtam, hogy nem fogom szeretni, sem beszélni vele. Hála istennek nem is kényszerített rá, így is nehéz volt nekem végignézni ezt az egészet. Persze segítettem nekik mindig, ha nagy baj volt, mellettük voltam a nehez időkben, de ennyire voltam hajlandó. Inkább nem szólva semmit a telefonomhoz nyúltam és írtam a csoportba a lányoknak:
Felpattantam a kanapéról és berohantam felöltözni. Pár perc után Bev jött utanam.
- Már megint menekülsz?!
- Nem, most tényleg baj van! Charlottenak balesete volt, rohanok a kórházba.
- Nemsokára utanad megyek jó? De el kell intéznem...
- Ne! Ne folytasd. Beszéljétek meg, most neked ez a fontos.
- De én veled akarok menni...
- Most tenyleg nincs időm vitatkozni... Mennem kell!
Beverly odajött hozzám, szorosan magához ölelt, úgy csinált, mintha most találkoznánk utóljára.
- Megértem... De utánad fogok menni.
Egy szomorkás mosolyt vetettem felé, megpusziltam a homlokát, majd elindultam az ajtó felé.
- Bev... - fordultam vissza hozzá.
- Igen?
- Bar itt áll kint és ki tudja mi lesz ezután...
Megfogtam az állát és felemeltem a fejet, hogy végig a szemembe nézhessen.
- De arra megesküszöm... - folytattam. - Hogy egyszer még nagyon szerelmes leszel belém.
Még egyszer utóljara lehajtotta a fejét, beharapta a száját és rámmosolygott. Én pedig kiviharzottam az ajtón Mike mellett, büszke mosollyal az arcomon.
A kórház felé igyekeztem, ami csak pár sarokra volt innen. Szerettem ezt a várost, minden közel volt egymáshoz. Fürgébbre vettem lépteimet. Nem bírtam lemosni a vigyort a képemről. Életem egyben legrosszabb és legjobb napja volt! Minden amire vágytam, amit akartam, minden célom, egyszerűen ma csak beteljesült! A legnagyobb álmom. Annyiszor fel akartam már adni ezt az egészet, le akartam mondani róla, de nem tettem és ez volt életem legjobb döntése. Beérve a kórházba azonnal a recepcióhoz mentem.
- Elnézést! - szóltam oda a nőnek. - Meg tudná nekem mondani, melyik szobában van Charlotte Johnson?
- Milyen ügybe hozták be?
- Elütötte egy biciklis.
Annyira komolyan mondtam ki hírtelen, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. Úgy látszott a recepciós is próbálja nem mosolyra húzni a száját.
- Khm... Kérem, a háromszáznégyes szobában találja!
- Köszönöm!
A lift felé vettem az irányt. A harmadik emeletig mentem csak, de amint kiszálltam olyan labirintus fogadott, amin ha bele pusztulok sem jutok át. Elindultam a baleseti olysztály felé. Háromszáz, háromszázkettő, háromszázhárom és... Bingó! Benyitottam és ott feküdt a legjobb barátnőm, mellette Elizabeth.
- Végre, hogy itt vagy! Már vártunk.
- Jól vagy Char? - ültem le a másik oldalára.
- Hát...
- Mit játszod meg magad? A kislábbujjad tört el! - vágott közbe Beth.
- Komoly balesetet szenvedtem Elizabeth Smith! A gyerekemet is elvesztettem!
- Mit vesztett el? - lépett be az orvos.
- Kérem ne is foglalkozzon vele, biztos a fejét üthette be legjobban. Nem küldené el egy koponya CT-re? Ráférne.
- Nem szükséges! Holnap reggel hazaengedjük! Nem sérült semmilyen fontos szerve. Ha valamire szüksége van, szóljon kérem!
Még egy utolsót biccentett felénk és kiment a szobából.
- Igazából már régen el akartam törni valamimet. Hát... Itt volt az idő. Megmentettelek vele!
- Ha van biztosításod, kapsz pénzt. - húzta fel a vállát Beth.
- Ne legyél már ilyen suttyó paraszt! És ha téged ba**ott volna el egy kamion? Akkor mi lenne? - szóltam le.
- Nyugodt életem.
- Mi történt Beverlyvel? - fordult felém Char, ezzel normális utakra véve a beszélgetést.
- Reggel az ágyában ébredtem. Ő elment vásárolni, én meg addig rendet raktam. Aztán mikor megjött leültünk reggelizni és megkérdezte komolyan gondoltam e amkt momdtam neki aznap este. Nem hagyott békén, mondtam neki, hogy nem akarok beszélni róla, de ő csak kierőszakolta belőlem. Kénytelen voltam neki elmondani mindent... Aztán megcsókolt. És ez így ment volna tovább, ha Mike nem csenget.
- Szerintem engedd el.
Mondta Beth, majd előhúzott egy üveg hubertust a táskájából.
- Te normális vagy? Ez egy kórház!
- Igen tudom, ez itt egy ágy, az meg ott egy szék, ez pedig a boldogság, amit most magamba öntök! Ti mondjátok állandóan, hogy legyek pozitív!
- De nem azt mondtam vegyél inni minden áldott nap! - mondtam kétségbeesetten.
- Van akit a szex nyugtat le és van akit az alkohol. Ha már szexelni nem szexelhetek, legalább a napi jó kedvem legyen meg.
A fejemet csóválva csak elgondolkoztam azon, hogy vajon miért is pont őket választottam a legjobb barátnőimnek. Aztán mikor Beth kibontotta a hubertus és Char infúziójába akarta önteni, rájöttem. Hihetetlenül bolondok voltak, de élvezték az életet. Főleg Beth. Sötét, szinte már fekete haja volt. Vékony volt és szexi, kis bociszemei voltak. Imádtam. Magát a megjelenését is, mikor belép valahová és mindenki jobb kedvre derül. A nevetése volt a kedvencem, igazából olyan volt mint hat epilepsziás fóka, de hát mit mondhatnék... A mindenem. Charnek világos barna, szőkés haja volt. Céltudatos és merész csajszi volt, akármikor fel tudtam idegesíteni, minden áldott nap lehülyéz, de hát én akkor is imádom. Megmosolyogtatott ez a két dilis csajszi, de nagyon jól tudtam, hogy a legjobb helyem van mellettük és semmi pénzért nem cserélném le őket semmire.
Késő este volt már, mikor Beverly megérkezett hozzánk. Char és Beth is elaludtak, én pedig csak ültem ott és gondolkoztam. Bev lépett be az ajtón kávéval a kezében.
- Szia életem. - suttogta. - Gondoltam szükség lesz rá!
Vetettem felé egy hálás, álmos mosolyt és belekortyoltam a jó meleg kávémba.
- Köszönöm!
- Beszélhetnénk... valami nyugisabb helyen?
Válasz képpen csak bólogattam. Kimentünk a folyosó végére, ahonnan kiláttunk a városra. Hűvös nyári szellö csapta meg az arcomat, imádtam az évszaknak ezt a részét. Hamarosan beköszönt az ősz.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdeztem.
- A csókról...
- Nem kell mondanod semmit. Tudom, hogy nem történhet meg többet és, hogy szerinted hanygoljuk egymást egy darabig még ki nem szeretek belőled és fogjam vissza az érzelmeimet.
- Ela, ezt évekkel ezelőtt mondtam...
- De mondtad! És több alkalommal is.
- Mit gondolsz? Tizenhárom évesen tudnom kellett volna, hogy ki mellett kötök ki? Figyelj, sajnálom... Sajnálom, hogy annyiszor lepattintottalak. Féltem oké? Féltem tőled! Mert tudtam, hogy te bármire képes lennél miattam. Azt hittem el fog múlni és minden a normális kerékvágásba megy, de nem. Már tudom, hogy nem.
- Nem tudom mit mondjak most erre...
- Semmit! Csak kérlek... Gyere haza velem! Legyél velem. Na... Szeress már!
Nevetésben törtem ki.
- Minden áldott nap ezt hallgatom.
- Akkor szeretsz? - ölelt át.
- Kiba**ottul.
- Kiba**ottul?
-Kibeba**ottul.
Nem tudom, mi volt az a dolog, ami ennyire megfogott Beverlyben, de az nagyon. Egy percnél nem akartam tovább távol lenni tőle. Ő tipikusan az a lány volt, akiért megéri a küzdelem. Mert egy kincs volt. Anya is megmondta régebben... "Kincs ez a lány.".
Mai napig minden nap eszembe jut. Édesanyám nem igazán szerette az előző kapcsolataimat, egyenesen utálta őket. Egyedül Bev volt az, akit elfogadott és szeretett. Akárhányszor nálunk volt, ő mindig elbeszélgetett vele. A barátaim is imádták, pedig ők is ellenezték a régieket. Beverlyt mindenki szerette. Bár egy ilyen csodát ki ne szeretett volna?
- Megyek még elköszönök jó?
- Persze!
Nyomott a homlokomra egy hosszú, lágy puszit majd elindult a lift felé. Bementem a barátnőimhez, akik még mindig békésen aludtak, nem volt szívem felkelteninőket, így hagytam nekik egy cetlit azzal, hogy szeretem őket és hívjanak fel, ha bármi kell. Bev után vettem az irányt, aztán beszálltam mellé a kocsiba. Hazáig csak pár szót váltottunk a másikkal. Nem igazán találtunk szavakat a mai után. Beérve az ajtón ledobtam a táskámat és lehuppantam a kanapéra, Bev pedig szorosan hozzámbújva.
- Akkor most itt alszol?
- Csak, ha veled aludhatok.
- Csak velem aludhatsz.
Felnevetett, majd rámnézett.
- Mint régen táborban igaz?
- Soha nem tudnám elfelejteni!
- Akkor aludtunk együtt először. Vizes törcsivel takaróztam.
- Te ragaszkodtál hozzá! Egyébként is... Reggel arra keltem hogy leráncigálod rólam, szóval hajnali hattól fagyoskodtam!
Már mind a ketten nevettünk. Imádtuk azt az öt napot tánctáborban, teljesen függetlenül voltunk ketten és senki más.
- Mit gondolsz, mi lesz velünk? - kérdezte egy kis idő után.
- Fogalmam sincs... Egyelőre sodródunk az árral aztán... Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgaink.
- Játszunk.
Kitágult szemekkel ránéztem.
- Mégis mi a francot akarsz te játszani hajnali egykor?
Perverz mosolyra húzta a száját, azonban utána megkomolyodott. Kisimított egy hajtincset az arcomból.
- Csókolózzunk. Küldjünk egymásnak jóreggelt, jóéjt üzeneteket. Legyünk féltékenyek egymásra. Bolodnítsuk meg a másikat. Tudod ki veszít?
- Azt hiszem ezt már elvesztettem...
- Nem. Az veszít, aki először mondja ki komolyan, hogy "szeretlek".
- És ebből nekem mi hasznom van?
Közelebb hajolt, lágy csókot lehelt a számra.
- Hát én.
- Szívem, hazaértem!
Beverly szó szerint beesett az ajtón. Vagy hat szatyor volt a kezében tele mindenféle kajával. Nevetve odasétáltam és segítettem neki.
- Felvásároltad az egész boltot?
- Csak olyat vettem, amit szeretsz és nem tudtam mihez van kedved szóval...
Átkaroltam és nyomtam egy puszit a homlokára. Annyira aranyos volt, mikor próbált a kedvemben járni.
- Hát én meg a te kedvencedet csináltam. - mutattam az asztal felé amit szépen megterítettem.
Leültünk egymással szemben, egy darabig csöndben ettünk. Aztán felnéztem és Bev engem bámult.
- Mi az...?
- Semmi... Csak gondolkozom.
- Min?
- Amit tegnap éjszaka mondtál... Az mind igaz?
Lenyeltem az utolsó falatomat és felálltam, hogy elmossam a tányérjainkat. Bev jött utánam.
- Szóval? - állt elém.
- Nem akarok beszélni róla...
- Pedig fogsz.
Megpróbáltam kikerülni, de ő folyamatosan elém vágott.
- Beverly... Kérlek!
- Miért menekülsz állandóan?!
- Mert tudom, hogy ha megállok előtted és belenézek a szemedbe nem bírom tovább! Érted?
Beletettem a tányérokat a mosogatóba és nekitámaszkodtam a pultnak.
- Nem bírok a szemedbe nézni... - folytattam. - Nem bírok magammal. Sem az érzéseimmel. Nem akarom tovább eltitkolni őket.
Éteztem, hogy Bev hátulról átkarol.
- Akkor ne titkold.
- De ha hagyom, hogy felülmúljon...
- Csókolj meg úgy, hogy érezzem.
Hatalmasat dobbant a szívem.
- Hogy mi...?
Maga felé fordított, majd belenézett a szemembe azzal a pillantással, amivel megbolondított négy éve.
- Jól hallottad. Csókolj meg úgy, hogy érezzem.
Úgy döntöttem nem foglalkozom tovább azzal, hogy mi a helyes és mi nem. Felemeltem és felültettem a konyhapultra. Hírtelen és gyorsan történt... de ahogy megéreztem a száját az enyémen, teljesen kizártam mindent. Bev átkarolt a lábával és közelebb húzott. A testünk tökéletesen illeszkedett a másikéval, ahogy hozzámsimult. Beletúrtam a hajába, úgy csókolt, hogy majdnem belepusztultam, a gyomrom beleremegett. Az a száj... Erre a szájra vártam évek óta. Szokásosan meg volt duzzadva, imádtam, egész nap érezni akartam. Tökéletes szája volt, maga a lány tökéletes!
- Várj... - húzódtam el levegőhöz kapkodva. - Ezt nem lehet...
- Komolyan most akarsz leállni? - húzott vissza.
A nyakamat kezdte csókolgatni. Egyszerűen megbolondultam, alig bírtam ki, hogy ne kapjam fel és vigyem a szobába, de tényleg nem tehettem. Eltoltam éppen annyira, hogy a szemébe nézhessek.
- Még barátod van, addig igen.
- Eddig sem érdekelt. Miért pont most?
- Mert nem akarok tönkretenni semmit...
- Aha, akkor miért is bámulod így a számat?
Elpirultam. Teljesen magáévá tett. Imádtam az övé lenni. Nem is akartam másé lenni.
- Mert imádom...
Közelebb hajolt, beharapva a száját. Ez volt az a pillanat, mikor teljesen megvesztem. Két dolog volt amitől teljesen kifeküdtem... Mikor beharapja a száját és közben végig a szemembe bámul.
- Lehet, hogy színész leszel baba. De ezt nem tudod megjátszani. Az enyém vagy érted?
- Mondd mégegyszer...
Már olyan közel hajolt, hogy éreztem ahogy számhoz érnek ajkai.
- Kiba**ottul az enyém vagy.
- Kiba**ottul?
- Kibeba**ottul!
Mikor újra megcsókolhattam volna, megszólalt a kapucsengő. Micsoda égés... Beverly leszállt a pultról és a telefonhoz sétált.
- Igen? - szólt bele. - Oh, hogy te vagy az... Persze, gyere csak.
Szomorú arckifejezéssel nézett rám. Tudtam, hogy ki fog belépni azon az ajtón.
- Akkor most megint úgy fogunk tenni, mintha nem lenne köztünk semmi? - kérdeztem.
- Daniela, ne csináld...
- Mit? Az imént csókoltalak meg! És most feljön ide és bámuljam, hogy vele is ugyanezt csinálod? Nem Bev. Nem vagyok hajlandó.
Gyorsan odasietett hozzám és nyomott egy utolsó hosszú csókot a számra.
- Kérlek, maradj... Nem sokáig lesz itt. Maradj az enyém.
Ezek után hogy hagyhattam volna ott? Így durcás arckifejezésemmel leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. Ezután Mike lépett be az ajtón dühösen.
- Mégis hol voltál ha? Egész este kerestelek! Átjöttem ide, nem voltál itt. A szüleidnél is kerestelek! Azt mondták hazamentél, de sehol nem voltál, hívtalak, írtam!
- Vele voltam. - mutatott felém.
- Hát ez szuper... - forgatta a szemét.
Legszívesebben felálltam volna és bemostam volna neki egyet. El akartam mondani neki mi történt az imént a barátnőjével, de nem tettem. Beverly miatt nem. Nem akartam elcseszni az életét.
- Azért egy kicsit nagyobb tisztelettel sógor! - szóltam oda.
- Most komolyan erről fogsz nekem papolni? Hogy mi a tisztelet?
Mike és az én kapcsolatom akkor romlott meg, mikor pár éve sokszor megbántotta Beverlyt. Nálam elég egyszer eljátszania magát egy embernek és én nem akartam így látni Bevet majdnem minden nap. Ha valakit szeretünk, akkor nem bántjuk állandóan. Szóval én onnantól nem voltam hajlandó vele beszélgetni. Elmondtam neki, hogy nem érdekel mit csinál de hagyjon ki belőle és Bevnek is mondtam, hogy nem fogom szeretni, sem beszélni vele. Hála istennek nem is kényszerített rá, így is nehéz volt nekem végignézni ezt az egészet. Persze segítettem nekik mindig, ha nagy baj volt, mellettük voltam a nehez időkben, de ennyire voltam hajlandó. Inkább nem szólva semmit a telefonomhoz nyúltam és írtam a csoportba a lányoknak:
- Már megint menekülsz?!
- Nem, most tényleg baj van! Charlottenak balesete volt, rohanok a kórházba.
- Nemsokára utanad megyek jó? De el kell intéznem...
- Ne! Ne folytasd. Beszéljétek meg, most neked ez a fontos.
- De én veled akarok menni...
- Most tenyleg nincs időm vitatkozni... Mennem kell!
Beverly odajött hozzám, szorosan magához ölelt, úgy csinált, mintha most találkoznánk utóljára.
- Megértem... De utánad fogok menni.
Egy szomorkás mosolyt vetettem felé, megpusziltam a homlokát, majd elindultam az ajtó felé.
- Bev... - fordultam vissza hozzá.
- Igen?
- Bar itt áll kint és ki tudja mi lesz ezután...
Megfogtam az állát és felemeltem a fejet, hogy végig a szemembe nézhessen.
- De arra megesküszöm... - folytattam. - Hogy egyszer még nagyon szerelmes leszel belém.
Még egyszer utóljara lehajtotta a fejét, beharapta a száját és rámmosolygott. Én pedig kiviharzottam az ajtón Mike mellett, büszke mosollyal az arcomon.
A kórház felé igyekeztem, ami csak pár sarokra volt innen. Szerettem ezt a várost, minden közel volt egymáshoz. Fürgébbre vettem lépteimet. Nem bírtam lemosni a vigyort a képemről. Életem egyben legrosszabb és legjobb napja volt! Minden amire vágytam, amit akartam, minden célom, egyszerűen ma csak beteljesült! A legnagyobb álmom. Annyiszor fel akartam már adni ezt az egészet, le akartam mondani róla, de nem tettem és ez volt életem legjobb döntése. Beérve a kórházba azonnal a recepcióhoz mentem.
- Elnézést! - szóltam oda a nőnek. - Meg tudná nekem mondani, melyik szobában van Charlotte Johnson?
- Milyen ügybe hozták be?
- Elütötte egy biciklis.
Annyira komolyan mondtam ki hírtelen, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. Úgy látszott a recepciós is próbálja nem mosolyra húzni a száját.
- Khm... Kérem, a háromszáznégyes szobában találja!
- Köszönöm!
A lift felé vettem az irányt. A harmadik emeletig mentem csak, de amint kiszálltam olyan labirintus fogadott, amin ha bele pusztulok sem jutok át. Elindultam a baleseti olysztály felé. Háromszáz, háromszázkettő, háromszázhárom és... Bingó! Benyitottam és ott feküdt a legjobb barátnőm, mellette Elizabeth.
- Végre, hogy itt vagy! Már vártunk.
- Jól vagy Char? - ültem le a másik oldalára.
- Hát...
- Mit játszod meg magad? A kislábbujjad tört el! - vágott közbe Beth.
- Komoly balesetet szenvedtem Elizabeth Smith! A gyerekemet is elvesztettem!
- Mit vesztett el? - lépett be az orvos.
- Kérem ne is foglalkozzon vele, biztos a fejét üthette be legjobban. Nem küldené el egy koponya CT-re? Ráférne.
- Nem szükséges! Holnap reggel hazaengedjük! Nem sérült semmilyen fontos szerve. Ha valamire szüksége van, szóljon kérem!
Még egy utolsót biccentett felénk és kiment a szobából.
- Igazából már régen el akartam törni valamimet. Hát... Itt volt az idő. Megmentettelek vele!
- Ha van biztosításod, kapsz pénzt. - húzta fel a vállát Beth.
- Ne legyél már ilyen suttyó paraszt! És ha téged ba**ott volna el egy kamion? Akkor mi lenne? - szóltam le.
- Nyugodt életem.
- Mi történt Beverlyvel? - fordult felém Char, ezzel normális utakra véve a beszélgetést.
- Reggel az ágyában ébredtem. Ő elment vásárolni, én meg addig rendet raktam. Aztán mikor megjött leültünk reggelizni és megkérdezte komolyan gondoltam e amkt momdtam neki aznap este. Nem hagyott békén, mondtam neki, hogy nem akarok beszélni róla, de ő csak kierőszakolta belőlem. Kénytelen voltam neki elmondani mindent... Aztán megcsókolt. És ez így ment volna tovább, ha Mike nem csenget.
- Szerintem engedd el.
Mondta Beth, majd előhúzott egy üveg hubertust a táskájából.
- Te normális vagy? Ez egy kórház!
- Igen tudom, ez itt egy ágy, az meg ott egy szék, ez pedig a boldogság, amit most magamba öntök! Ti mondjátok állandóan, hogy legyek pozitív!
- De nem azt mondtam vegyél inni minden áldott nap! - mondtam kétségbeesetten.
- Van akit a szex nyugtat le és van akit az alkohol. Ha már szexelni nem szexelhetek, legalább a napi jó kedvem legyen meg.
A fejemet csóválva csak elgondolkoztam azon, hogy vajon miért is pont őket választottam a legjobb barátnőimnek. Aztán mikor Beth kibontotta a hubertus és Char infúziójába akarta önteni, rájöttem. Hihetetlenül bolondok voltak, de élvezték az életet. Főleg Beth. Sötét, szinte már fekete haja volt. Vékony volt és szexi, kis bociszemei voltak. Imádtam. Magát a megjelenését is, mikor belép valahová és mindenki jobb kedvre derül. A nevetése volt a kedvencem, igazából olyan volt mint hat epilepsziás fóka, de hát mit mondhatnék... A mindenem. Charnek világos barna, szőkés haja volt. Céltudatos és merész csajszi volt, akármikor fel tudtam idegesíteni, minden áldott nap lehülyéz, de hát én akkor is imádom. Megmosolyogtatott ez a két dilis csajszi, de nagyon jól tudtam, hogy a legjobb helyem van mellettük és semmi pénzért nem cserélném le őket semmire.
Késő este volt már, mikor Beverly megérkezett hozzánk. Char és Beth is elaludtak, én pedig csak ültem ott és gondolkoztam. Bev lépett be az ajtón kávéval a kezében.
- Szia életem. - suttogta. - Gondoltam szükség lesz rá!
Vetettem felé egy hálás, álmos mosolyt és belekortyoltam a jó meleg kávémba.
- Köszönöm!
- Beszélhetnénk... valami nyugisabb helyen?
Válasz képpen csak bólogattam. Kimentünk a folyosó végére, ahonnan kiláttunk a városra. Hűvös nyári szellö csapta meg az arcomat, imádtam az évszaknak ezt a részét. Hamarosan beköszönt az ősz.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdeztem.
- A csókról...
- Nem kell mondanod semmit. Tudom, hogy nem történhet meg többet és, hogy szerinted hanygoljuk egymást egy darabig még ki nem szeretek belőled és fogjam vissza az érzelmeimet.
- Ela, ezt évekkel ezelőtt mondtam...
- De mondtad! És több alkalommal is.
- Mit gondolsz? Tizenhárom évesen tudnom kellett volna, hogy ki mellett kötök ki? Figyelj, sajnálom... Sajnálom, hogy annyiszor lepattintottalak. Féltem oké? Féltem tőled! Mert tudtam, hogy te bármire képes lennél miattam. Azt hittem el fog múlni és minden a normális kerékvágásba megy, de nem. Már tudom, hogy nem.
- Nem tudom mit mondjak most erre...
- Semmit! Csak kérlek... Gyere haza velem! Legyél velem. Na... Szeress már!
Nevetésben törtem ki.
- Minden áldott nap ezt hallgatom.
- Akkor szeretsz? - ölelt át.
- Kiba**ottul.
- Kiba**ottul?
-Kibeba**ottul.
Nem tudom, mi volt az a dolog, ami ennyire megfogott Beverlyben, de az nagyon. Egy percnél nem akartam tovább távol lenni tőle. Ő tipikusan az a lány volt, akiért megéri a küzdelem. Mert egy kincs volt. Anya is megmondta régebben... "Kincs ez a lány.".
Mai napig minden nap eszembe jut. Édesanyám nem igazán szerette az előző kapcsolataimat, egyenesen utálta őket. Egyedül Bev volt az, akit elfogadott és szeretett. Akárhányszor nálunk volt, ő mindig elbeszélgetett vele. A barátaim is imádták, pedig ők is ellenezték a régieket. Beverlyt mindenki szerette. Bár egy ilyen csodát ki ne szeretett volna?
- Megyek még elköszönök jó?
- Persze!
Nyomott a homlokomra egy hosszú, lágy puszit majd elindult a lift felé. Bementem a barátnőimhez, akik még mindig békésen aludtak, nem volt szívem felkelteninőket, így hagytam nekik egy cetlit azzal, hogy szeretem őket és hívjanak fel, ha bármi kell. Bev után vettem az irányt, aztán beszálltam mellé a kocsiba. Hazáig csak pár szót váltottunk a másikkal. Nem igazán találtunk szavakat a mai után. Beérve az ajtón ledobtam a táskámat és lehuppantam a kanapéra, Bev pedig szorosan hozzámbújva.
- Akkor most itt alszol?
- Csak, ha veled aludhatok.
- Csak velem aludhatsz.
Felnevetett, majd rámnézett.
- Mint régen táborban igaz?
- Soha nem tudnám elfelejteni!
- Akkor aludtunk együtt először. Vizes törcsivel takaróztam.
- Te ragaszkodtál hozzá! Egyébként is... Reggel arra keltem hogy leráncigálod rólam, szóval hajnali hattól fagyoskodtam!
Már mind a ketten nevettünk. Imádtuk azt az öt napot tánctáborban, teljesen függetlenül voltunk ketten és senki más.
- Mit gondolsz, mi lesz velünk? - kérdezte egy kis idő után.
- Fogalmam sincs... Egyelőre sodródunk az árral aztán... Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgaink.
- Játszunk.
Kitágult szemekkel ránéztem.
- Mégis mi a francot akarsz te játszani hajnali egykor?
Perverz mosolyra húzta a száját, azonban utána megkomolyodott. Kisimított egy hajtincset az arcomból.
- Csókolózzunk. Küldjünk egymásnak jóreggelt, jóéjt üzeneteket. Legyünk féltékenyek egymásra. Bolodnítsuk meg a másikat. Tudod ki veszít?
- Azt hiszem ezt már elvesztettem...
- Nem. Az veszít, aki először mondja ki komolyan, hogy "szeretlek".
- És ebből nekem mi hasznom van?
Közelebb hajolt, lágy csókot lehelt a számra.
- Hát én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése