Egy évvel ezelőtt...
Az éjszaka kellős közepén arra keltem, hogy valaki hátulról átkarol. Fülledt volt a levegő, nyár vége, pár hét múlva pedig egyetem. Megfordultam és amint megláttam ki az, gyorsan kihámoztam magam a karjai közül és felültem. Kitöröltem az álmot a szememből, beletúrtam a hajamba, majd elindultam a tükörhöz. Egy árva karcolás sem volt rajtam, rendesen fel voltam öltözve, tudtam hogy nem történt semmi, még sem értettem Mike mit keres az ágyamban. Magam mögött láttam, hogy a padló telis tele van poharakkal, félig megrágott kajával és pár chipses zacskóval. Megindultam a konyha felé, hogy csináljak magamnak kávét, de már valaki megelőzött, ugyanis már a nappaliban éreztem az illatát. Leültem egy bárszékre és merészen bámultam az elém táruló szépséget. Beverly éppen tojást sütött, csak egy lenge fehér ing volt rajta amit valószínűleg a szekrényemből vehetett ki és egy fehér csipkés bugyi.
- Mikor fogsz már végre leszokni a fenekem bámulásáról?
Megfordult és egyenesen a szemembe nézett, azokkal a szikrákat szóró szemeivel, miközben kacéran mosolygott.
- Én ugyan nem...
- Nem kell az ártatlan.
Lekönyökölt a pultra, közben úgy ette a kenyeret, mint amit éppen most erőszakol meg szájjal. Utáltam, hogy ezt csinálja velem.
- Kora reggel van... Fejezd be.
- És ha nem?
Beverly és az én barátságom eléggé furcsa volt. Tizennyolc évesek voltunk de már négy éve minden nap le tudott venni a lábamról. Egyszerűen imádtam, ahogy játszik velem, pedig nem szabadott volna hagynom. Réges régen találnom kellett volna már valaki mást, de őt soha senki nem tudta felülmúlni. Valahogy mindig visszajött a képbe. Nem lehetett megunni ezt a beteges mégis izgató játékot. Pont ma van négy éve, hogy beleszerettem és ezt ő nagyon jól tudta és bár csúnyán fog hangzani, de kijátszotta ellenem. Nem úgy, ahogy mások gondolnák, ha elmesélném, szóval nem élt vissza vele, de pontosan tudta mit kell tennie, hogy magánál tartson. Az övé voltam, teljes egészemben. Beverly lejjebb tekerte a gázt, majd átsétált a pult másik oldalára és egyenesen az ölembe ült.
- Mondtam már, hogy hatással vagyok rád baba.
- Én meg mondtam már, hogy ne hívj így...
Pedig istenem, hogy imádtam...
- Hová tűntél tegnap este? - kérdezte, miközben a hajamat csavargatta.
- Fogalmam sincs... Bementem a szobámba valamiért, aztán szerintem elaludtam. A többiek?
- Mind hazamentek csak én és...
- Igen tudom, ott van bent. - böktem az ajtóm felé.
Szomorúan rámnézett, majd szorosan hozzámbújt.
- Annyira...
- Nem, nem akarom hallani.
Átkarolta a nyakam és felemelte a fejét hogy a szemembe nézhessen.
- Meddig fogjuk még csinálni ezt? - kérdezte alig hallható hangon.
- Én úgyis megyek el három hét múlva. Nem mindegy mi lesz?
Lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni, mert tudtam, hogy elsírnám magam. A tudat, hogy a barátja a szobámban holt részegen fekszik, ő pedig az ölemben van, nem tudtam elviselni. Négy éve ment ez a hatalmas cirkusz, amiben én játszottam a bohóc szerepét és ő volt a porondmester. Azóta ő és Mike szakadozva, de együtt voltak. Hol szakítottak, hol meg imádták egymást. De valahogy mindig ott voltam én... Az örökös beteg szerető. Mert annak éreztem magam. Állandóan húztuk egymás agyát, flörtöltünk egymással és nem álltunk le akkor, mikor kellett volna. Őszinte legyek, néha elgondolkozom milyen helyzetbe keveredtem én, de aztán rájöttem, mennyire élvezem és, hogy én sem akarom befejezni, akkor sem, ha be kellene. Végül felemelte a fejem és nyomott egy lágy puszit az arcomra.
- Megígérted, hogy nem hagysz el. Ugye nem akarsz?
Megfogtam a kezét, a számhoz emeltem és minden egyes ujját végigpusziltam.
- Soha nem mondanék le rólad ezt te is tudod.
Beverly közelebb hajolt, mindaddig még nem éreztem a számon a kifújt leheletét. Hírtelen megzörrent az ajtó kilincse és mind ketten felkaptuk a fejünket. Beverly kimászott az ölemből és visszament a gáztűzhelyhez. Mike botorkált ki a konyhába, enyhén borostás arcal, egy szál fecskében. Hihetetlenül másnapos feje volt. Odaséltált Beverly mögé, szorosan hozzásimulva és szétcsókolgatva az arcát. Utáltam ezt bámulni. Persze én is szoktam ezt csinálni, ahogy minden ember, de nem így, ez már nekem sok volt.
- Na jó, azt hiszem megyek és rendbe szedem magam.
Megindultam a szobám felé és magamra zártam az ajtót. Lehuppantam az ágyra és a plafont bámultam. Három hét múlva kezdődik az egyetem és fogalmam sincs mi lesz velem, de egy dologban biztos voltam. Színésznő akartam lenni. Nagyon régen vártam már a pillanatot, hogy elhúzhassak innen a színművészetibe és soha többé ne kelljen látnom ennek a gyereknek a fejét. Mert persze ha Beverly jött, Mikenak is muszáj volt. Egyszerűen gyűlöltem... Gyűlöltem, hogy minden áldott nap azzal az egoista vigyorral bámult rám, mintha Bev a tulajdona lett volna. Utáltam, hogy minden nap szembesülnöm kell vele, hogy nélküle keltem fel. Utáltam, hogy ő bármikor odaállíthatott egy csokor virággal a háza elé. Utáltam, hogy végig kell néznem minden egyes csókukat... Hogy az a száj nem az enyémen van. Hogy nem én karolom át. Hogy nem mondhatom minden nap a szemébe mennyire szeretem és adjon nekünk egy esélyt mert higyje el, hogy én boldoggá teszem. Persze Mike is, de teljesen más a kettő. Tetszeni akartam neki. Azt akartam, hogy ha meglát az a bizonyos "Azt a kurva..." játszódjon le a fejében. Utáltam, hogy Mike egyfolytában arra hajtott, hogyan versenyezzen velem, pedig nem is tud semmit. Miért kell mindig versenyezni? Persze Bev nagyon jól nézett ki, gyönyörű lány volt. Tökéletes alak, céltudatosság, akarat. Csábító volt és szexi. De soha nem éreztem a tulajonomnak. Én mindig azt imádtam, aki. Az apróbb dolgokat... A mosolyát, amit annyiszor felvillantott ha velem volt. A nevetését, mikor megnevettetem. Mikor séta közben annyira elmerengett, hogy megfogta a kezem. A hirtelen puszijait amiket szintén séta közben kaptam. A szoros öleléseit. Azt hiszem... először a kezébe szerettem bele. Aztán szépen lassan a mosolyába, a tekintetébe, az illatába. Valahol viszont nem akartam elmenni, mert akkor minden jót ami valaha történt velem, itt kellett volna hagynom. Be kell vallanom, képtelen voltam már lélegezni is nélküle. Ő a másik felem, a mindenem, olyan, mintha önmagamból hagynék itt egy darabot. Magammal akartam vinni. De ő teljesen máshová indult el én pedig végre gondolni akartam az álmaimra. Eddig mindig azzal foglalkoztam, mi a jó másnak. Szeretném úgy alakítani, hogy nekem is jó lehessen. A merengésből az ajtókopogás ébresztett fel.
- Daniela, én vagyok...
Kellett pár másodperc, hogy képes legyek válaszolni.
- Nem akarok most beszélni.
- Kérlek... Ne tolj el magadtól.
Végül egy hatalmas sóhajtást követve odaugrottam az ajtóhoz, kikulcsoltam, majd visszahuppantam az ágyamra. Beverly odajött, megfogta a kezem és leült mellém.
- Figyelj, tudod, hogy én igyekszem úgy alakítani, hogy neked is jó legyen ez a kellemetlen helyzet.
- Bev, ez az egész nem ilyen egyszerű. Jó pár éve ezt csináljuk, Mike mit sem tud...
- És nem pont ezért vagyunk mi olyan jók együtt? - húzódott közelebb.
- Nem mehet ez örökké...
Könnyek fojtogattak. Hatalmas gombóc ként akadt meg a torkomon és könnyezni kezdtem. Borzasztó érzés volt így élni, hogy minden áldott nap ez ment és nem volt enyém a kéz, ami most éppen a kézfejemet simogatta.
- Ha kell, eltűnök az életedből örökre és hagyom, hogy túllépj rajtam... Rajtunk.
A homlokom az övéhez támasztottam. A könnyek marták az arcomat.
- Nem akarom, hogy eltűnj... - suttogtam. - De még ha el is mennél, az sem oldana meg semmit. Mert itt vagy.
A kezét a szívemhez emeltem, ami vadul kezdett kalapálni az érintésére. Ujjai az ingem gombjaihoz tévedtek. Annyira akartam őt, hogy az már fájt. De nem lehetett.
- Nem csinálhatjuk ezt... - húzódtam el.
- Hát jó... Tudod hol találsz, ha esetleg keresnél.
Beverly felállt és elindult az ajtó felé. Még egyszer utóljára szomorúan visszanézett rám, majd elment.
Pár óra múlva még mindig az ágyamon feküdtem. Nem bírtam felkelni. Mindent akartam, de egyben semmit. Nem akartam elrontani az életét. Bár már felnőttnek tekintettek minket, még nem voltunk azok. A kor csak egy szám. Azt akartam, hogy még éljen, bulizzon, élvezze az életet. Még ráér elkötelezni magát valaki mellett, aki lehet én leszek, de lehet nem. Fájt ezen járatni az agyam, úgyhogy felküszködtem magam az ágyról és megindultam a konyhába egy pohár vízért. A pulton találtam egy cetlit, amin ez állt: Sajnálom... Majd hívj babám. Szeretlek. Babygirl.
Babygirl... Tizenhárom éves kora óta így hívtam és imádta. Ez a becenév csak a miénk volt és csak én hívhattam így. Legszívesebben utána mentem volna és a szemébe mondtam volna mindent, amit érzek, de nem tehettem. Így eldöntöttem, hogy elmegyek inni. Soha nem szoktam, nagyon ritkán járok el a barátaimmal, de most szükségem volt rá. Felkaptam a piros-fekete kockás ingemet, a fekete farmernadrágomat, tettem fel egy kis piros rúzst és már kint is voltam az ajtón. A város ahogy mindig, most is hangos volt. Az emberek vidáman nevetgéltek az utcán. Mindenki bulizni indult a barátokkal, én meg itt sétáltam egyedül és rá gondoltam... Egyszerűen kell nekem. Kell az ölelése, a csókja. Hallani akarom a hangját, mikor azt mondja, hogy szeret. Érezni akarom az illatát. Tudni akarom, hogy az enyém. Kábé tizenegy óra volt, mire a szórakozó hely elé értem, ahol kígyózó sor állt. Elindultam a vége felé, de aztán kiabálást hallottam. Megfordultam és ott álltak az osztálytársaim. Legalábbis a volt osztálytársaim. Elizabeth és Charlotte integettek nekem veszettül a sor elejéről. A gimi óta legjobb barátnők vagyunk, de elváltak útjaink a nyárra. Mind a hárman más-más egyetemekre megyünk, így nem nagyon van időnk egymásra. Beth egy vékony magas lány volt, még is nyolcvan százaléka idegesség. Leginkább külsőleg hasonlítottunk, olyanok voltunk akár az ikrek, de belsőleg is voltak közös tulajdonságaink. Char pedig olyan volt, mint a második anyám. Rengeteg dologban segített az életben, még akkor is, ha egy nap négyszer elmondtam neki. Azon volt mindig, hogy nekem jó lehessen. Imádtam őket, nélkülük a gimnáziumi éveim a pokolig süllyedtek volna.
- Lányok! Hát ti?
- Csak jöttünk inni!
- Jöttél inni. Én csak azért jöttem, mert nincs más aki vigyázna rád. Valakinek pedig muszáj, szóval...
- Elengedtem. - legyintett Beth. - Én ma inni akarok és fogok is!
- Örülök neki. Csak ne csinálj semmi hülyeséget, mert akkor magyarázkodhatok anyádnak, hova tűnt a szüzességed.
- Az már régen nincsen.
Char és én kitágult szemekkel bámultunk Elizabethre.
- Szóval... - törtem meg a csendet. - Most, hogy így összegyűltünk, akár be is mehetnénk.
Barátnőim társaságában hát nekiindultunk az estének. Bent mindenki jól érezte magát, bulis volt a hangulat. A pult tele volt üres poharakkal, a mosogatók nem győztek a rengeteg emerrel. Beth elindult valamit inni hozni, addig Charlotte meg én leültünk egy bárszékre.
- Szóval, te miért jöttél? - fordult felém.
- Miért gondolod, hogy bármi okom lenne rá?
- Azért mert te nem szoktál csak úgy elmenni inni egyedül.
Szomorkás mosolyt erőltettem magamra.
- Megint gondok vannak...? - simította meg a combom.
- Tegnap buliztunk... Szokásosan húztuk egymást. Ott volt Mike is. Reggel az én ágyamban ébredt.
Char boci szemeivel pislogott rám.
- Nem történt semmi. - nyugtattam. - Valahogy odakeveredett. Én pedig nem keltem fel rá. Reggel otthagytam, kimentem kávét csinálni és ott volt Beverly. Beszélgettünk, aztán kicsit összekaptunk és elmentek. Úgyhogy, most itt vagyok.
- Nem fogod abbahagyni... Igaz?
Válasz képpen csak ráztam a fejem. Nem akartam lemondani róla.
- Félek, hogy ha elengedem, minden küzdelmem elveszik. Azt akarom, hogy a lelke mélyén ott legyen az, hogy valaki küzd érte. Semmi nem lehetetlen, ahogy mi sem, csak hát...
- Figyelj. Lehet, hogy érez irántad valahol eldugva valamit. Nem mondom, hogy szerelmet. De valamit biztos. Szeret téged nagyon, tudja, hogy boldoggá tennéd, királynő ként kezelnéd. És bár nincs rá szüksége, de te megtennéd. Annyi mindent tettél már érte. Hidd el, ő ezt mind észben tartja. Tudja, hogy küzdeni fogsz érte. És nem él vissza ezzel. Sőt, odafigyel rád. Mindig odafigyelt az érzéseidre, hogy ne fájjon neked annyira. Egyszer talán úgy dönt, veled akar lenni. És akkor... Akkor a világ legboldogabb embereivé teszitek majd egymást.
Charlottenak mindig sikerült megmosolyogtatnia. És talán igaza volt... Talán egyszer majd boldoggá tehetem. A sajátom nem számít, de az, hogy Beverly a legboldogabb legyen, az mindennél jobban. A beszélgetést Elizabeth szakította meg, ahogy lepattant mellém a székre és az asztalra vágott egy üveg tequilát, meg három poharat.
- Itt vagyok és hoztam boldogságot! - vigyorgott rám.
Ezt a mosolyt felváltotta a durcás arca, ahogy ránk nézett.
- Már megint meghalni jöttünk? - kérdezte.
- Nem...
- Hát akkor? Engedj el mindent! Érted? Nézz rám. Olyan nyugodt vagyok, akár a harmat! Én mindent leszarok. Hárman basztak át az utóbbi három hónapban és? Érdekli a fa**omat! Igyunk!
- Én terhes vagyok, nem ihatok. - szólalt meg Char.
- Három éve ezt hajtogatod! Hogy nem szültél meg három év alatt?
- Adottság Beth, adottság! - kacsintott.
- Na nekem mára elég, menjünk táncolni, de előbb igyunk egyet!
Miután kiürült a poharunk, mind a hárman felálltunk és elindultunk táncolni. Egy fél óra után éreztem hogy kezd beütni az a pár pohár amit lehúztunk tánc közben. Két srác odamerészkedett Beth mögé, mire ő szépen átszökdécselt mögém és kikerülte őket. Látszott rajta, hogy már nem teljesen százas, de most mit tehettem volna. Jól akartam érezni magam. El akartam terelni a figyelmet az otthon történtekről.
- Char, kezdek rosszul lenni... - támaszkodtam meg.
- Érdekli a tökömet, nem látod azt a kiba**ott sárkányt a sarokban?! - bújt hozzánk Beth.
- Na jó, én aki az egyetlen józan köztetek, azt mondom üljetek le.
- Nem! Táncolni fogok!
Nem is eszméltem igazából mi történik velem. Csak annyit tudtam, hogy Elizabeth húz a pult felé. Felálltunk és elkezdtünk táncolni. Pár perc múlva arra eszmeltem, hogy Char ölében fekszem, Beth pedig a pulton énekel mellettünk. Hallottam, hogy fölöttem Charlotte beszélget valakivel a telefonján.
- Igen, hát... Nagyon kiütötték magukat.
- Én nem vagyok részeg! - nyújtotta fel a kezét Elizabeth.
- Ne játszd túl Beth, ne játszd túl! Sajnálom Beverly. Nem bír magával.
Erre a névre felpattant a szemem. Bárki mást, még anyut is szívesebben elviseltem volna most és azt, hogy ő megmondta, mint Bev csalódott arcát.
- Ne... - nyöszörögtem.
- Szóval Beverly? Ugye eljössz érte? Nagyon kivan és kétlem, hogy őt is hazajuttatom. Még ezt a strapakancát is haza kell szállítani. El tudsz? Rendben. Köszönöm!
Char együttérző arcal lenézett rám.
- Muszáj volt felhívnom. Meg kell mondanod neki.
Könnybe lábadt a szemem. Nem akartam, hogy így kelljen látnia. Utóljára két éve látott így, azóta soha. Boldoggá akartam őt tenni, nem csalódottá. Mosolyt akartam csalni az arcára. Elmondani neki ezerszer, mennyire szeretem és mennyire büszke vagyok rá. Annyira akartam...
Egy órával később már a ház előtt ültünk józanodni. Valamilyen szinten már az én fejem tiszta volt, de Beth még mindig küzdött ujjainak megszámolásával. Egy piros mazda fordult be a parkolóba, tudtam, hogy itt a vég. Beverly szállt ki belőle, egy fekete nike melegítőben és egy fehér atlétában. Még így is annyira gyönyörű volt.
- Csodálatos vagy és nagyon szeretlek! - kiabáltam neki.
- Ne ordíts! Részeg vagy és bajban is vagy. - fonta keresztbe karjait.
- Ne haragudj rá Beverly, az én hibám, én engedtem neki, hogy igyon. - nézett fel rá Beth a földről.
- Azt hiszem, ideje hazavinnem. - szólalt meg Charlotte. - Jó éjszakát lányok és még egyszer köszönöm neked Bev. Hihetetlen lány vagy.
Még egy utolsó mosolyt vetett felénk, majd felsegítette Elizabethet a földről és elindultak az autó felé. Beverly és én szótlanul sétáltunk. Nekitámaszkodtam a kocsinak és csak bámultam a földet. Pár perc után felnéztem és engem bámult.
- Tessék csak. Csessz le. Most jön az a rész, mikor elmondod, hogy csalódtál bennem és nem akarsz látni többet...
A könnyeimmel küzködtem. Utáltam így érezni magam. Meg akartam felelni neki. De így hogy? Bev odalépett hozzám és kisimított egy hajtincset az arcomból.
- Nem haragszom rád. És nem is okoztál csalódást. Egyszerűen nem értem, miért így kell megoldanod a velem való problémáidat. Folyton elmenekülsz előlem. Azt hiszed így meg fogjuk tudni oldani?
- Tudod te, milyen felkelni így minden áldott reggel? Van róla fogalmad, milyen ezt végignézni? Bev, szeretlek! Annyira szeretlek!
Megfogtam a derekát és odahúztam magamhoz.
- Muszáj együtt lennünk. Nem érted? Nem veszed észre, hogy mióta ez van, azóta minden szar? Azt, hogy azóta semmi nem igazi és én nem tudok örülni az esőnek sem, meg annak sem ha mosolyognak rám. Veszettül akarlak téged. Egyfolytában azt érzem, hogy nem érdemes belélegezni a levegőt, mert hiányzik belőle a leheleted. Érted? Asszem bele fogok ebbe halni. Főleg ha reggelire, ebédre, meg vacsorára is cigarettát eszem. Kész. Pedig muszáj együtt lennünk. Ezen kívül más nem érdekel. Hazudni pedig nem fogok. Nem bírom megfogni más kezét, nem tudok másra figyelni. Hogyan is tudnék, ha mindenhol ott vagy velem? Mindent veled beszélek meg, minden mozdulatom olyan, mintha melletted állnék és te fürkésznél a szemeiddel. Neked akarok megfelelni... Minden döntésemmel, minden cselekedetemmel. Pedig nem vagyok skizó, hidd el. Önmagam vagyok. Ugyanaz a személy. Nem szakadtam szét, mikor elmentél. Sőt... El sem mentél, csak nem vagy velem...
Nem éreztem még őt ennyire közel magamhoz, mint amennyire most voltunk. Végre megtörténik. Az, amire négy éve vártam. És aztán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése